„Mit akart a szerző?” – Jandó Jenőre emlékezve

A múlt század derekán a magyarországi felsőfokú zenészképzést néhány valóságos művész- és tudósóriás határozta meg, természetesen a népes és kevésbé ismert pedagógus-hadtest mellett. Voltak közöttük elsőrangú zeneszerzők és briliáns előadók, s velük nemzetközi mérce szerint is élvonalbeli zenetörténészek, teoretikusok, folkloristák alapoztak meg további értékes pályákat, formáltak művészi és szellemi elitet. Ami a főiskolai szintű zongoristaképzést illeti, itt kiemelkedően fontos név a Kadosa Pálé. A háború előtt – 1927-től ’43-ig – a budapesti Fodor Zeneiskolában, majd a Goldmark Zeneiskolában oktatott zongorát, s bár a zsidótörvények és a munkaszolgálat kis híján kerékbe törték a pályáját, 1945-től már a Zeneakadémián tanított, később a zongora tanszak vezetője is lett. Szerzőként és pianistaként nagy nevet szerzett, történeti jelentőségét azonban sokkal inkább az általa útnak indított zenésznemzedékek kiemelkedőinek neve jelöli ki: az ő tanítványa volt többek között Kurtág György, Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Kiss Gyula.

Szomorú nosztalgiával éljük meg évről évre, mint szivárog át ez a nemzedék is a zenetörténetbe. Legutóbbi veszteségünk Jandó Jenő, aki július 4-én, hetvenegy évesen költözött át más létmódba. A fenti nevekkel fémjelzett generációkból ő az, akinek életművében talán a legkiegyensúlyozottabb az előadói és az oktatói hivatás. A nemzetközi koncertélet legreprezentatívabb csarnokaiban játszott ugyan, de már 1974-től – még meg se száradt a tinta diplomája rektori aláírásán! – tanítani kezdett a Zeneakadémián. Negyvenhat esztendőn keresztül volt zongoristák nemzedékeinek oktatója és szellemi mentora.

Vélhetőleg nincs a Jandót ismerők között, aki jellemrajzában ki ne emelné a józanság és szerénység stabil „vegyi kötését”. Senkit nem értékelt túl és nem becsült alá – önmagát legkevésbé –, s a művészi magatartás általa vallott és megélt képletében a szakmával szembeni alázat mindig fölébe került az egyéniség- vagy eredetiségdemonstrációnak. Kivált abban volt mindvégig következetes – tanítványait is erre ösztönözve –, hogy a szerzői intenciót, akár a zenetörténet előző századaiba visszavezető alapvető kifejezési szándékokat kutassa fáradhatatlanul. Elszomorította vagy egyenesen irritálta, amikor előadói személyiségjegyek próbálták eluralni az elsődleges szerzői víziókat. „Szerintem a kottát feltétlenül tisztelni kell, mert csak az maradt a szerző után – mondta egy 2012-es interjúban. – Ez az alap, a tehetség és az egyéniség csak utána következik. Egyre több olyan előadó bukkan fel, akinek a célja az, hogy direkt más legyen, mint a megszokott. Szinte mindegy, miféle ez a más, a lényeg, hogy eltérő legyen, egyedi. Ezt ki nem állhatom. Az én dolgom megpróbálni bemutatni, hogy mit akart a szerző közölni. A kottában hiszek, nem a hagyományokban vagy az egyénieskedésben.” Ebből is következik, hogy Jandó Jenő – bár az átirat-irodalomba is mélyen belemerült – a kották, partitúrák minél korábbi, lehetőség szerint kritikai kiadásait próbálta használni, az urtextet (első kiadást) vagy, ha volt ilyen, a szerzői hasonmást. Mindez persze oda konkludál, hogy Jandó mást, „szigorúbbat” várt a zenésztől, mint amit a historizmus vonalához szegődöttek. S ebben nem csupán a saját laboratóriumában – értsd: gyakorlószobájában – végzett, elképesztően sok magányos munkára támaszkodhatott, hanem néhány készséges szellemi társra is. Hálásan beszélt például arról, milyen megszállottsággal tudtak órákon át egy-egy mű passzusairól eszmét cserélni Kocsis Zoltánnal, aki, bár egészen más karakter és művésztípus volt, igényességben, kidolgozottságban zongoristai ikertestvére lehetett.

„A zongorista igyekezzen énekelni a hangszeren, noha ez komoly, illúziókeltéssel felérő mutatvány – mondta egy alkalommal. – Inkább a háttérben meghúzódást választom. A koncerteken természetesen nem okoz különösebben gondot a kiállás, más esetekben viszont nem érzem szükségét a szereplésnek.”

Nem annyit és nem úgy játszott Bachot, mint Schiff András. Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann azonban ott magasodott zongoristai teljesítményei közepén, Liszt- és Bartók-interpretációi pedig egyenesen legendásak. Amikor a Naxos „megtalálta” Jandót, pompázatos hangfelvétel-sorozat kezdődött: ennek a kiadónak a stúdióiban kétszáznál is több művet játszott. Van tehát mit hallgatnunk tőle most is, hogy már nincs velünk.