„Mintha egy katona írta volna gyerekeknek” – Váradi Nagy Pál a Bréda Körön

‍Két semmi közötti minden, atomkatasztrófa, mozdonyének, katonás gyermekirodalom vagy gyermekirodalom katonáknak – többek között erről szólt a 42. Bréda Ferenc Irodalmi Kör. Az Akasztjuk a hóhért című különkiadásra, a körök mindig lelkes s könyörtelen kritikusa, Váradi Nagy Pál (1985, Nagyvárad) hozott saját szövegeket. Váradi Nagy Pál szoftverfejlesztő, amatőr csillagász, az Urbia című kötet szerzője, vers- és prózaíró. A vitaindító Horváth Benji volt.

Viszonylag nagy létszámban vannak jelen azon az estén, amin megdőlni látszik a mítosz, miszerint aki nem tudja, az tanítja. Váradi Nagy Pál mindössze 6 verset (kerekítő, gyilkosok, gyalogátkelő, túlélők, visszajáró, amikor a mozdonyok énekelnek) és egy Túra című rövid prózát hozott, ezen csekély mennyiséget pedig fájlalja is a közönség.

‍

‍

A vitaindító mélyreható figyelemmel és érzékenységgel fordul a szövegek felé, kiemeli a Váradi Nagy Pál-féle szövegek bodori mondatait és karaktereit, borgesi homályát, világteremtő hangjait és dallamait, a szív és geiger párhuzamában elmesélt értelmezhetetlen katasztrófát. „A forma aprólékos, pontos megmunkáltsága ellensúlyozza a téma megfoghatatlanságát, mintegy el is rejtve azt.”. A szövegek iszonyú játékra invitálnak forma és téma között, míg a felfüggesztett átmenetiség és a kíméletlen szigor nem a titok feltárására törekszik, hanem rámutatni annak természetére. A kérdés már csak az marad, hogy kikészülünk-e ebben a felfüggesztett átmenetiségben.

A beszélgetés a versek kapcsán nagyrészt a formaiság köré szövődik: „olyan versek ezek, mintha egy katona írta volna gyerekeknek”. Néhányak szerint a szövegek szigorú, ellentmondást nem tűrő formája és hangneme mintha alárendelnék maguknak a témát, néhol az olvasót is: „ezt most olvasod s kész”. Mások szerint pedig pont, hogy ebben a kötöttségben tud a szerző megmutatni egy-egy valóságszeletet. Olyan tézisek is születtek, miszerint Váradi Nagy Pál ezt a mondókaszerű formai tökélyt, meseszerű mítoszt, a gyermeki világra nyitott és érzékeny – „nézd kicsi fiam, milyen szép a világ” – írói pozíciót csak a gyermekirodalomból merítheti, majd felmerül azt est egyik legfontosabb kérdése: a rideg tökéletességben tudnak-e valami olyasmit nyújtani a szövegek, hogy „majd kötetszámra akarjak Váradi Nagy Pál verseket olvasni”. Maga a szerző az oly sokat emlegetett gyermekiséget egyszerű naivitásnak nevezi: „egy felnőttnek nehezen tudsz beszélni először a halálról, egy gyermeknek annál inkább”.

‍

‍

A próza – ami többek szerint is egy „García Márquezbe oltott Sztalker” – kevésbé generál egymásnak ellentmondó nézeteket: szinte egyöntetű elragadtatással és csodálattal fogadja a közönség. Nyelvi megformáltsága és érdeklődést felcsigázó stílusa vitathatatlannak tűnik. A karakterek kapcsán felmerül, hogy sztereotipikusak, de ez a lehetséges kritika is gyorsan cáfolatot nyer: inkább bodoriak és prototipikusak, ami egy ilyen rövid szöveg esetén teljesen indokolt. Aztán azok a fránya hibakereső rotorok mégis beindulnak, csak akad kivetnivaló: a jelen és a múlt idő látszólag következetlen váltakozása. A hangsúly meg kizárólag a látszólagra esik, mert a szerző védőbeszédében egy egyszerű „kinézitek belőlem, hogy elcsesztem?” kérdéssel banalizálja a feltevést. Tettetett sértettséggel közli, hogy mindez tudatos, csak úgy tűnik nem a megfelelő helyeken játszott az igeidőkkel, hogy az olvasók is érzékelni tudják a mögöttes szándékot. „És amúgy is, ki a francot érdekel, hogy mi van az igeidőkkel, amikor ilyenek vannak benne, hogy »látszik rajta, hogy csalódott. Nem haragszik, csak csalódott«“ és ezzel újra az olvasói benyomásokra helyeződik a hangsúly. A gyönyör minden aspektusa szóba kerül a befogadói élmények kapcsán – igen, kedves olvasó, az is – és kiderül, hogyha az eddigi Bréda Körökön lesújtó kritikája ellen kellett védekezni, akkor szövegeivel szemben kicsit más értelemben kell, annyira varázslatosan kezeli az elbeszélési technikákat, így vagy úgy, a szövegek mindenképp újféle kapukat nyitogatnak hatástörténeti síkon.

Konklúzióként pedig megszületett a minduntalan ismételt mondat: Váradi Nagy Páltól kevesebb verset, több prózát. Bár néha szorult a hurok a hóhér nyakán, de a nyilvános kivégzés elmaradt. Úgy tűnik, a katonás szerző eléggé befenyítette szövegeit ahhoz, hogy megvédjék őt bármilyen váddal szemben. Azért remélem semelyik katasztrófaturista nem ment haza keserű szájízzel és kárpótolták őket a szövegek kellemes hangzásába ültetett Váradi Nagy Pál-féle apró világszeletek. 

‍