Mint nedves vakolat (Versek)

Mint nedves vakolat

         „A gyász, mint régi zászló, szétszakad.”

                                 (Takács Zsuzsa)

Ruháitokat kézről kézre adjuk –

ez az öltöny még vadonatúj,

ez a nyakkendő már megkopott,

ezt a ruhát szeretted viselni,

ebben a szoknyában, blúzban

még évek múltán is a régi illatod,

ezt eltesszük emlékbe, ezzel mit

kezdjünk, ezek mennek a szemétbe.

A polcokról útra kelnek a könyvek,

a bakelitlemezeket gyűjtők vitték el,

a festmények már nincsenek a falakon,

holnap a szekrények esnek darabjaikra,

jövő héten a szuvas padlás is tűzre kerül,

és hull a múlt, mint nedves vakolat.

Nézéseteket csak az ablakok őrzik majd,

mozdulataitokat az egymást ölelő szobák,

hangotokat a tetőn kopogó esőcseppek –

‍

Mondhatatlan

‍

Mire elkészülnék, a lakásban nem lesz senki,

messze járnak már, kiket szerettem,

hajuk rég megőszült, ruhájuk csupa folt,

nem tudtak tovább várni rám, hajtogatják.

Mire elkészülnék, győz a nem az igenen,

csoda-e, hogy tele leszek teherrel,

hogy nem akarom kinyitni az ajtót,

és végül nem merek, nem tudok elindulni.

Mire elkészülnék, visszatart egy kicsi arc,

de nem lehet előhívni a régi hangot,

csak sírás marad a mondható helyén,

árny és gödör, hol egykor a régi ház állt.

‍

Negyvenhat

         „s érvényüket vesztik a szavak ott,

         ahol már semmi nincs”

                                 (Petri György)

Nem nézni egymásra, nem kérdezni semmit.

Ennek a napnak éppúgy vége lett, mint a többinek.

Kinyitni még egy üveg bort, rátenni a tiszta asztalra.

Ennek a pillanatnak a szépségét úgyse érti senki.

Az elmúlt egy évben, úgy tűnik, sokat öregedtünk.

Legalábbis érzékenyebbek lettünk, mint bármikor.

De hogy ez mit jelent, miben mérhető, rejtély marad.

Ha fázol, és megérzed, hogy nálam megmelegedhetsz,

nem fogok tiltakozni, nem húzom összébb magam,

de hívni sem foglak, mert nincs megoldásom semmire.

Legbiztonságosabb lenne sötétedés előtt hazaérni,

de ki vállal garanciát, mi történik velünk az utcán.

A nappalok rosszkedvétől úgysem menekülhetünk,

mert ami volt, nem kerül más távlatba utólag sem,

hát az eső ütemes kopogása lehetne egyetlen vigaszunk.

Nem nézni egymásra, nem kérdezni, hiszen tudjuk:

nem jönnek értünk, és nem áll a hátunk mögött senki.

‍

‍

Belső végtelen

‍

a szétfolyó nagy kék

a földet ért délután

a napozó tenger

a fényesre mosott kövek

a tűztől körülvett erdő

az évszázados sikátorok

Buddha nyugalma

minden görög mosolya

a szelek háza

a szűk végtelen szoba

birtokba vesz igen

ahogy lélek a lelket

két test egymást

és hagyjuk áramlani

áradni hagyjuk

a tiszta hullámokat

Korfu, 2023. július 26.

‍

Türkizkék

‍

Veled nem félek a nagyvadaktól,

melyek házam közelében lesnek,

és nem félek a kutyáktól sem,

amikor őrjöngve ugatnak, vicsorítnak,

vagy hirtelen nekem rontanak az utcán.

Veled nem félek a szembejövőktől,

kik cinikusan mosolyognak majd,

és nem félek már azoktól sem,

kiket barátaimnak hittem valamikor.

Veled nem félek, ha látom is,

a melanóma hozzám szegődött,

ha hirtelen tör rám egyszer az est,

vagy arra ébrednék, nem vagy itt.

Veled nem félek, hogy élnem kell,

attól sem, mi vár rám, ha vár,

mert veled elmúlni gyönyörű,

és türkizkék csend a halál.

Csíkszereda, 2023. augusztus 3–7.

‍