mint halak testét a sodrás

k. m., nagyváradi vezető színész rám és akkori

szerelmemre, a szintén színészre emeli tekintetét,

és bizalmaskodva, mint aki valami titkot készül

kiadni fű alatt, azt mondja, hogy egy művésznek

kutyakötelessége kímélnie magát, a reggeli

próbára mindig tiszta fejjel, kialudva érkezzen.

mindeközben mintha azt akarná szuggerálni

a kovácsoltvas kocsmaasztal másik oldaláról,

hogy az én reszortom gondoskodni az ember fizikai

és mentális jóléte felől. kicsit szívemre is vettem,

mert gondoskodtam, takarítottam, mostam rá néha,

főzni nem főztem, ételt rendszeresen kaptunk

otthonról, vagy az enyémektől, vagy az övéitől.

az anyjáék valami ismerőssel pakkot küldtek,

a salátafejben volt tíz euró, üzentek róla,

nehogy ne vegyük észre és a levesbe vágjuk.

a kevés is jól jött, akkoriban kicsi volt a színészfizetés,

mégis havonta egyszer elvitt a crinulba halat vacsorázni.

imádta a halat nem csak enni, hanem nézni és fogni is.

mikor uborkaszezonban falun meglátogattam,

a maroson mutatta nekem a beetetést, a puliszkába

gyúrt kövek nagyot csobbantak a sötét részeken,

mutatta, hogy kell a kifogottak gerincét puhán

elroppantani, hogy míg a kukoricáson keresztül

hazatekerünk, a halketrecben ne szenvedjenek.

nem fáj nekik, ne félj, mondta, én meg hittem neki.

annyi pálinkát, mint akkor, nem ittam addig és azóta se,

de a székellyel nincs mit kezdeni, ha iszik, iszol,

nekem meg azóta is az elsőgenerációs értelmiségi

parasztgyerek maradt a zsánerem, a többitől különbözik,

állandóan keresi a balhét, peckes, kakaskodik,

részegen sír és kötekszik, vagy kötekszik és sír.

az elroppant halgerincek közt mindig lesz egy, amelyik

a hulló pikkelyek közt, a belezésnél, a forró sercegésben,

egyszer még utoljára, csak azért is, de moccanni fog.

‍