.svg)
Július 13. és 15. között zajlott a tizenötödik besztercei nemzetközi költészeti fesztivál (Poezia e la Bistrița, magyar szabadfordításban Besztercén a vers). A háromnapos irodalmi fesztivál rendszeresen bemutat erdélyi magyar költőket is, továbbá idén Horvátországból, a Moldvai Köztársaságból, Spanyolországból és Szerbiából is érkeztek fellépők.
Az első pillanattól kezdve szembetűnő a főszervezők felkészültsége és profizmusa: a szervezők egy-egy személyre szabott felkonfját hallgatva úgy érzem magam, mint akit vártak ide, nem csak meghívtak. Az első programpont délután hat órától kezdődik, lelkes önkéntesek várnak a Besztercei Kultúrpalota előtt, kísérik a meghívottakat a helyszínre. Még meglepőbb, ami odabent vár: közönség, a szó legnemesebb értelmében. Talán sosem láttam ennyi embert egy helyen erdélyi költészeti fesztiválon (mint később megtudom néhány jászvásári középiskolástól, minden évben többszáz kilométert utaztak azért, hogy láthassák a fesztivált, mert úgy érzik, megéri).
Elsőként a fesztivál kulturális igazgatója, Gavril Țărmure köszönti az egybegyűlteket, majd átadnak két rendhagyó irodalmi díjat: egyet a legjobb könyvtárosnak vagy könyvesbolti eladónak, a másikat a legjobb szerkesztőnek – nélkülük ugyanis nincs se könyv, sem olvasók. A bejáratnál könyves stand, a kassza előtt hosszú sor kígyózik.
A felolvasások sorát a szerb EYOT jazz-zenekar nyitja, majd Paula Erizanu személyes hangvételű verseit hallhatják a résztvevők. Hangja elcsuklik a Poem pandemic alatt, még sosem hallottam valakit ekkora együttérzéssel verset olvasni. Ezt követően a fesztivál rendszeres résztvevője, Ion Mureșan következik. Igazi régivágású költő, fejből szavalt szerelmes verssel búcsúzik a közönség soraiban ülő nőktől.
Sokak számára a fesztivál egyik nagy meglepetése a tizenhétéves Alex Frandeș lehetett, kiváló ritmusérzékkel építi fel szabadverseit, izgalmas a jelenléte, tájékozott (később megtudom, hogy olvasott már Bartis Attilát és Dragomán Györgyöt, Bodor Ádám lesz a következő). Artiom Oleacu színészként is dolgozik: nem csupán előadásában, de lírájában is érezni az apró gesztusok iránti figyelmet, a legóvatosabb sorokba is belezeng a kultúrpalota. A felolvasók sorát Viorel Mureșan elegáns megjelenése zárja, verseiben és finoman közelítve a természet felé.
A második napot délelőtti író-olvasó találkozó nyitja Manuel Vilasszal, aki egyben a felolvasások sorát is zárja. Mintha két különböző világ lenne az, amit a prózájában épít meg (például az Ordesa – románul În toate a fost fericire – visszafogott, analitikus emlékközpontúsága), és a felolvasás könnyed, baráti hangulata között. Mintha mind kimentünk volna egy hamburgerre és közben irodalomról beszélgetnénk. Ezt követően Ruxandra Cesereanu olvas fel számára legkedvesebb, California (pe Someș) című verseskötetéből, a tőle megszokott éleslátással, szelídséggel, eleganciával.
Dumitru Fanfarov interaktív performansza és magabiztos színpadi jelenléte magával ragad, ahogy ledarálja a Grillz szövegét, lopva összenézünk Ferivel, és egyből megértem, miért gondolta kihívásnak, hogy utána kell fellépjen. Mint kiderül, a két performansz csak erősítette egymást, a besztercei közönség ugyanolyan receptív a moldovai spoken wordre, mint az erdélyire. André Ferenc egyik slamszövegének friss román fordításával lepi meg a közönséget, eltűnnek a nyelvi gátak, előtérbe kerülnek a valahol közös, mégis mélységében különböző tapasztalatok. A szervezők kérésére elhangzik pár vers magyarul is (eskü, van értelme – magyarázza közben Feri románul), az Antropocén ima és A bújócskaverseny győztese, lassan én is megtanulom ezeket kívülről. Ehhez az igényhez igazodva én is két nyelven olvasom fel a verseimet. Marija Stojanović szerb költővel most találkoztam először, de már az az érzésem, mintha több fesztivált végigültünk volna, többször is megkérdeztem tőle, hogy biztos nem volt Aradon? A telepatikus sólyom sorai megragadnak a fülemben, úgy sodor magával a vers lendülete, mintha ismerném a nyelvet.
A fesztivál utolsó napja egyfajta gálaműsorként indul, ezt követi az eddigi legabszurdabb zenei performansz, amit valaha láttam, Erik Satie találkozása a kétkezi munka ritmusával, kalapácsütéssel, facsiszolással, diókkal. Elsőként Alejandra Martínez de Miguel nyelvi-kulturális határokat áttörő feminista verseit hallgatjuk, ezeket Ioan Es. Pop visszafogott, kontemplatív lírája ellensúlyozza. Marko Pogačar verseit már ismertem korábban (magyarul Orcsik Roland fordításában olvashattam), és mintha mindig is ismertem volna. Cristina Ispas érzékeny sorai zárják a felolvasást, majd átvonulunk a kultúrpalota hátsó kertjébe meghallgatni Ștefan Baghiu, Cătălina Stanislav és Alex Văsieș fesztiválzáró poetry party-ját a jól ismert Baghiu-féle DJ-szett kíséretében.
Éjfél után megszokott többszólamú csapatként vonulunk át Besztercén, a Besztercei Napok zajában olykor román, magyar, angol nyelven szólunk, teljesen elfogadott, ha néha elfelejtünk egy-egy szót a másik nyelvén, sokszor még körülírni sem kell, ismerős. Oxfordi angol nélkül is könnyen talál a szó, szeretném azt hinni, hogy ezek a beszélgetések a fesztiválőrület után is emlékezetesek maradnak mindannyiunk számára, és kitart a lelkesedés hazáig, hogy nekiálljunk fordítani egymást.
Jövőre talán „felcsapok” én is jászvásári középiskolásnak, képes lennék kilométereket leutazni csak ezért. Meggyőztek: valóban megéri.
Fotók: Poezia e la Bistrița, Facebook
