.svg)
Mircea Vremir: Repülés, 1968-1969
Mese a bonyol színeváltozásáról
Volt egyszer egy bonyol.
Amúgy nem lett volna vele baj. De állandóan ott üldögélt a lehetséges bonyodalmak tövén.
Mint érett seb, szinte kérte a hozzapiszkálást. Hozza is piszkáltak emberül.
Hát már nem ül, már nem is bonyol.
Már jár, már bonyolod.
Mese Radnai Gábor összezsugorodásáról
(Volt egyszer.)
Radnai Gábor negyvenkét éves. Reggel veszi a táskáját, megsimogatja gyereke fejét, elbúcsúzik a feleségétől, indul a munkahelyére.
Egy biztosítótársaságnál dolgozik ügynökként.
Baleset, betegség, halál ellen biztosítanak embereket. Mindenféle szerencsétlenség ellen ingatlanokat.
Radnai Gábor néha beül valahova egy kávéra. Elmereng, miért kell neki mindennap ugyanazt csinálnia? Hogy ismétlődik minden! De régen volt, mikor gimibe járt!
Hogy rohan az idő! Miért rohan ennyire az idő? Néha úgy hiszi, hogy boldog.
Néha úgy hiszi, hogy nem. De miért?
R. Gábor negyvenkét éves. Reggel táska, fejsimogatás gyereknek, búcsú asszonytól, irány munkahely. Biztosítótársaság, ügynökösködés. Baleset, betegség, halál. Mindenféle szerencsétlenség. Néha kávé. Merengés. Idő. Ismétlődés.
Ugyanaz. Miért? Boldog? Nem boldog? Miért?
Gábor negyvenkettő. Táska, simi, búcsú, meló. Munkahely, bajok.
Kávé. Merengés. Idő. Ugyanaz. Miért? Boldog? Nem? Miért?
G. negyvenkettő. Búcsú. Meló. Bajok. Idő. Boldog? Nem? Miért?
Mese sellővel
Volt egyszer egy szupermarket.
A fagyasztott tengeri herkentyű soron szembejött egy lány. Olyan szép volt, hogy a garnélarákokon olvadni kezdett a jég, a tunéziai makrélák rekeszében pedig a legfelső példány kétszer csapott a farkával.
A lány csak közeledett.
A halas fagyasztóládák között kecsesen úszott felém.
Rám mosolygott. Rámosolyogtam. Ennyi volt.
A többi már csak bonyodalom lett volna.
Szívesen vállalható.
Mese a műfogsorokról
Volt egyszer egy öregotthon.
Egy idő után, míg éjjel az öregek aludtak, sorra kezdtek eltünedezni az éjjeliszekrényekről az öblítővizes bögrékbe kitett műfogsorok.
Az egyik lakó, egy 81 éves öregúr egy 87 éves öregasszonyra gyanakodott.
Igaz, nem tudta megmondani, minek kellene a néninek a több tucat műfogsor.
A néni sírva bizonygatta ártatlanságát. Éjjelre kutyát kötöttek ki a folyosóra, rejtett kamerákat is felszereltek.
A műfogsorok eltünedezése mégis folytatódott.
A rendőrséget is kihívták, éjszakánként egy ideig egyenruhás őrök virrasztottak a folyosón és kint, az ablakok alatt.
A tettes mégsem került meg.
Néhány hét leforgása alatt a panzió valamennyi lakója protézis nélkül maradt.
A rendőrkapitány bevallotta: tehetetlenül állnak az eset előtt, lövésük sincs, ki lehet a tettes.
Nem tudja elhinni, hogy a sok biztonsági intézkedés mellett bárki is képes volt észrevétlenül bejutni a hálószobákba.
Egyszer aztán az összes műfogsor előkerült.
A gyűjteményt egy reggel hiánytalanul egy cipősdobozban találták meg az otthon ebédlőjének asztalán.
Az igazi nagyjelenet ezután következett. Az öregek a kollekcióra vetették magukat, egymás kezéből kapkodták ki, és sorra próbálták be szájukba a protéziseket, mígnem ráleltek a sajátjukra.
A nagy derültség kísérte jelenet végén egyetlen száj sem maradt üresen.
Az eltűnt, majd előkerült műfogsorok rejtélyére máig nem derült fény.
Kópéságod káprázatos, humorod határtalan, ó, Uram!
