.svg)
A Nap gyermekei című előadást októberben mutatta be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.
Indítsunk a cselekménnyel. A Nap gyermekei egy értelmiségi, jól szituált (vagy már elszegényedő?) család mindennapjait mutatja be. Halálos járvány tombol a városban, ahol élnek. A családfő, Pavel Fjodorovics Protaszov (László Csaba), tudós, aki azt kutatja, hogyan érhetné el az emberiség az örök életet. Munkájába szinte beleőrül, emberi kapcsolatai meggyengülnek, de a világgal való viszonya is majdhogynem semmivé válik. Így nem veszi észre a járványt, sem pedig azt, hogy szerettei milyen mély lelki válságba kerülnek. A városban elterjed a pletyka (vagy hír), hogy a halálos járványt a tudós egyik rosszul sikerült kísérlete okozta. Ezen a ponton válik a történet érvényes és vitriolos társadalomkritikává: szereplőink, a háztartás tagjai és a házhoz járók (mint minden rendes realista orosz drámában), legtöbben magas társadalmi státuszban lévő személyek, elkezdik megmutatni saját emberi hiányosságaikat. Kiderül, hogy nem csak a tudós vak: a környezetében élők buborékba zárt emberek, akik képtelenek privilegizált élethelyzetükkel mit kezdeni. Moralizálnak, elméleteket gyártanak a társadalom működéséről, miközben szó szerint el kell zárkózniuk a köznép haragja elől. Segítségnyújtás helyett magukat sajnálják. Ha valaki tudna segíteni az embereken, azok ők. A tehetősek. Ismerős a helyzet. De nem csak a társadalmi szakadék ténye a kiemelendő, hanem maga a járvány mint drámai alaphelyzet. Gorkij drámája mára fiktív, ám újraélesztve, színpadra alkalmazva a pár évvel ezelőtti koronavírus valóságába visz minket. Botos Bálint jól ráérzett: ezzel a kollektív traumával éppen most kell foglalkozni.
Az első felvonás bár érzelmesebb, túlságosan könnyen emészthető. A repetitív dramaturgia és a színészi pillanatok miatt azonban fenntartotta az érdeklődésemet. A második felvonás viszont a szék szélére ültetett: nem azért, mert sokkal másabb lett volna, hanem mert az üres szavak helyett valóban elkezdtek történni az események. Gondolkodnom kellett: közben is és azóta is. Az előadás minden elemének komoly üzenete volt. Nem egyszerűen, de megfejhető kódok. Azt érzékeltette, hogy Gorkij darabja a rendezőnek valóban választása volt. Aktuális, többrétegű és gondosan színpadra állított. Mégsem egyértelműen „jó”. Van miről gondolkodni, beszélgetni, vitatkozni. Köszönhetek színészi pillanatokat az előadásnak.
Számomra A Nap gyermekei csúcspontja az a jelenet, melyben a „főszereplők” (nem szívesen használom ezt a szót, mert nem szeretném kisebbíteni a többi színész munkáját) együtt vannak jelen a színen. Ketten csak egymást látják (Jelena Nyikolajevna [Moldován Orsolya] és Dimitrij Szergejevics Vagin [Rózsa László]), egy harmadik csak annyit lát, amennyit látni akar (Pavel Fjodorovics), a negyedik csak egy embert lát (Borisz Nyikolajevics Csepurnoj [Bokor Barna]), az ötödik pedig tudatosan nem lát semmit maga körül (Liza [Simon Boglárka-Katalin]). Kiélezett jelenlét, egyértelmű expozíció, megmutatkozik, hogy elég csak a tekintet ereje ahhoz, hogy egy teljes viszonyrendszert és a karakterek alaptulajdonságait reprezentálják. Ahogy elnéztem ezt a jelenetet, megszületett bennem a kritika címe: mindenki másképp vak. Nem álltam távol az igazságtól, ugyanis pár jelenettel később a „vak” szó tételmondattá válik az előadásban.
Aki ismeri Botos Bálint munkásságát, az tudja, hogy a rendező látványvilága kortárs realista, díszlettervezőjével, Golicza Előddel IKEA-katalógusba illő lakást ábrázolnak a színpadon. Bár erről a fajta díszletmegoldásról az ember először nem a „művészi bravúr” jelzőre asszociál, mégis, Makszim Gorkij realista drámájának megjelenítésekor ez a fajta látvány organikusan jelen idejűvé tette az előadást. Emellett minden részlete rejtett valami felfedezni való titkot, megfejteni való szimbólumot. Együtt élt a cselekménnyel, a különböző technikai eszközökön követhettük, mi történik a tudós kutatásával, illetve Liza lelkében. A jelmezek (jelmeztervező: Bajkó Réka) elegánsak, kortalanok, hozzásimulnak az előadás világához. Csakúgy, mint Kolozsi Tamás zenéje, amely része a dramaturgiának, és szinte meg sem hallja az ember, olyannyira természetesen keveredik a történettel.
Végezetül néhány szó a tapsrendről. A Trucza Samu által készített videók kiemelkedő jelentőséget kapnak a meghajlás során. A színészek arcát, szemét közelről látjuk, „szembenézünk velük”. Ez a fajta filmes megoldás nem oldja fel az előadást, a taps nem ünnep, hanem a feszültség tovább fokozása, hogy biztosan vigyük magunkkal a látottakat. A színészek szerepben maradnak, közölnek nekünk, egészen az utolsó pillanatig.
Megannyi apró részlet, ismétlődés, titok, gesztusok, mimikák. Ezek kompozíciójából áll össze A Nap gyermekei. Nem elég a „nagy egészt” nézni, muszáj figyelemmel kísérni minden mozzanatot. Megszületik a nézői jelenlét, amely ezt mondatja velünk: nem akarok lemaradni.
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Gorkij: A Nap gyermekei. Rendező: Botos Bálint. Szereplők: László Csaba, Simon Boglárka-Katalin, Moldován Orsolya, Rózsa László, Bokor Barna, Gecse Ramóna, Korpos András, Ördög Miklós Levente, Fülöp Bea, Renczés Viktória, Csíki Szabolcs. Díszlettervező: Golicza Előd, jelmeztervező: Bajkó Réka, zeneszerző: Kolozsi Tamás, dramaturgiai konzulens: Bessenyei Gedő István, videó: Trucza Samu, ügyelő: Rigmányi Lehel, súgó: Simon Noémi.
