Mindannyian Zucco-k vagyunk?

Valós történeten alapul Bernard-Marie Koltés először 1988-ban bemutatott Roberto Zucco című drámája. A nyolcvanas években sorozatgyilkosságairól elhíresült Roberto Succo szökéseiről, gyilkosságairól és végül bukásáról írt darab mégsem egyetlen személy történetét, kegyetlenkedéseit sorakoztatja fel, egy egész társadalom betegségeire mutat rá.
A ritkán játszott darabot a Tomcsa Sándor Színház tűzte műsorra, a 2015\2016-os évad utolsó bemutatójaként. Az előadást Zakariás Zalán rendezte, az udvarhelyi társulat majdnem minden tagja játszik benne.
Az előadásban nem a puszta gyilkolást mutatják fel, ragadják meg, ennél mélyebbre ásnak az alkotók, súlyosabb kérdéseket feszegetnek. Egy idő után elfogadjuk (a Barabás Árpád által megformált) Zucco személyiségjegyeit, ugyanúgy, mint az előadás sötét, nyomasztó közegét. A miértekre keressük a választ „ Tulajdonképpen mindenkiben van egy Zucco, csak az ember elnyomja magában ezeket a dolgokat, mert elsősorban élni akar. Zucco ezzel szemben egy mániákus katona, aki eldönti, hogy van egy küldetése a világ ellen és azt végigviszi az élete árán is” – ütik fel az alaphangot az előadás ajánlójában az alkotók.
A jelenetcímek kivetítése, valamint a nézőtér kialakítása (féltermes nézőtérrel játsszák az előadást, amelynek kezdő jelenetében a börtönőrök Zuccot éppen itt keresik) – , elemel és beemel a történetbe. Mindvégig megmarad ez a kettősség.
A mozgatható, nyitódó-csukódó fekete paravánok számos játékra adnak lehetőséget. Térelválasztó funkciójuk is van – például bent buli, kint a klub előtti verekedés helyszíne – de a különböző, gyors színváltozásokat is segítik, helyszíneket jelölnek, lehet leányszoba, park, bordélyház, metróalagút, rendőrörs, ugyanakkor fokozzák a bezártság érzetét.
Az előadás az epizódokra építő jellege miatt lesz pörgős, ez a szerkezet ellensúlyozza, ugyanakkor erőteljesebbé is teszi a lírai részeket.

Mindenik szereplő furcsa, bánatos figura. Agresszív, sötét világ ez. Mindenki ugyanarra a kérdésre keresi a választ, mint Zucco: ki vagyok én és mi közöm ehhez a világhoz? Ott van a madám a fura járókeretével, a vénleány, elszáradt nővér, a vadállat módjára viselkedő báty, aki végül kurvának adja el a húgát, az anya, aki utálja a gyermekeit, az öreg, aki eltévedt a metró zegzugos alagútjaiban, ahonnan már nincs kiút számára (mintha egyedül nála találna megértésre Zucco). Ott vannak a rendőrök (egyben felügyelők, börtönőrök), akik csak egy halvány árnyalatban hozzák a gügye, hülye rendőr prototípusát (szerencsére nem vitték el a figurákat ebbe az irányba), viccesek és kegyetlenek is egyben. És ott van a vágyálmokat hajszoló, első szerelmét élő, ártatlanságát épp elvesztő (ezért adja el báttya – büntetésképpen, noha sejthető, hogy ellenkező esetben is ez lenne a sorsa) fiatal lány (Albert Orsolya), aki szerelméért bármire képes. Elindul megkeresni, végül épp ő árulja el. De szeretetre vágyik és lehetne kapaszkodó Zucco számára. (Az elegáns hölgy is). Mindenki magányos, elhagyatott, mindenki kegyetlen, de mindenkiben van valami emberi. Szomorú, kisiklott életű embereket sorakoztat fel a darab.
Szép színpadi megoldásokat látunk, például szappanbuborékok jelzik a játszó gyermek jelenlétét, vagy ahogy a lány nővére bőrkabátban és fehér tütüben, zuhogó esőben mondja el egyik monológját.
A darabnak és előadás nagyrészt monológokból tevődik össze (amelyek ráadásul nagyszerű színészi megnyilatkozásokban hangzanak el). Ezzel is jelzik a magányosságot, az elszigeteltséget, az elidegenedést, azt, hogy az egyént mennyire nem érti meg szűkebb és tágabb környezete, hogy mindenki mennyire egyedül van a világban.
Roberto Zuccot általában ok nélküli gyilkosként emlegetik. Az előadás többek között ezt a kérdést is feszegeti: miért gyilkol Zucco? Nem ad egyértelmű választ rá, mint ahogy nincs is. Bűnös lehet-e az egész társadalom az egyén által elkövetett tettekért?
Zuccora ösztönszerűen tör rá a gyilkolási vágy, hiába küzd ellene (jól érzékelteti a színész az egyszer csak önkéntelenül reszkető kezekkel). Ki vagy? – teszik fel a kérdést többen is neki. És ő keres, menekül (a rendőrök, önmaga és a hamis társadalmi normák elől), újra csak, folyamatosan keres. Keresi önmagát, a menedéket, a megnyugvást.
Egy idő után már közömbösen nézzük az újabb és újabb rémtetteket – mint ahogy napjainkban a híradót. Egyre inkább a többieknek a hozzá, a tetteihez való viszonyulása válik érdekessé. Ugyanakkor nem tudunk rajtuk sem megbotránkozni, inkább sajnáljuk őket. Elfogadjuk tehát, hogy Zucco gyilkos, ösztöneiben van az ölés. Aki anyját, apját képes megölni, annak mi állhat még útjába? Az egyik legsúlyosabb pontja az előadásnak, amikor Zucco a gyereket lövi le – az anyja szeme láttára, aki aztán elszökik vele. Innen már nehéz tovább fokozni a történetet. Az előadás is mintha „leülne” ezek után. A végén Zucco bukása és a Napba való felemelkedése mellett mintegy mellékesen jelzik a lány hasában világító gömbbel: újabb Zucco jön a világra.
A rendező nem szépít. Arcunkba vágja ezt a történetet.


Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Bernard-Marie Koltés: Roberto Zucco. Fordította: Bognár Róbert. Rendező: Zakariás Zalán. Szereplők: Barabás Árpád, P. Fincziski Andrea, Albert Orsolya, Márton Réka, Szűcs-Olcsváry Gellért, Sinka Ignác m.v., Varga Márta, Pál Attila, Mezei Gabriella, Antal D. Csaba, László Kata, Dunkler Róbert, Tóth Árpád. Díszlet/jelmez: Csiki Csaba m.v., dramaturg: Demeter Kata, zene: Csiki Csaba m.v..