Milyen szarvas? (novellák)

– Apa meghalt. Ráugrott egy szarvas és agyonütötte.

Majdnem elejtettem a telefont, a járdát néztem, a szájam némán nyitva, a fülem zúgott, a töredezett aszfalt megnőtt, rohant felém, aztán visszaugrott a helyére. Nem értettem, mit beszél anya, csak a hangjából tudtam, hogy baj van. Milyen szarvas?

Csak otthon derült ki, hogy apa motorral ment a szomszéd városba, és az erdei útszakaszon, az egyik kanyarban kiugrott egy szarvas a fák közül, ráesett és agyonütötte. Nem karambolozott, nem ütötte el a szarvast, nem rántotta félre a kormányt, hanem ráugrott egy szarvas.

– Mindig mondtam neki, hogy óvatosan menjen az erdőnél. Ma nem mondtam – zokogta anya. – Hogyan lehet ezt elmondani bárkinek? A képünkbe röhögnek.

– Majd csak motorbalesetet mondunk. Nem számít. Ne foglalkozz ezzel.

Anya egy hétig sokkos állapotban volt, át kellett vennem a szervezést. A temetkezési irodában tízféle urnát mutattak, találomra ráböktem valamelyikre. Utána hazafelé aggódtam, hogy jó lesz-e, és már a színére sem emlékeztem. Összefolyt a szemem előtt az utca. Próbáltam lassan menni, nehogy elüssenek vagy ilyesmi. Nagynéném kiszúrta, hogy nekem ez nem fog menni, másnap átjött unokatesóimmal együtt segíteni, hoztak egy temetkezési vállalkozó srácot is, aki egész nap telefonálgatott, meg időnként benyúlkált a hűtőnkbe, apám sörét itta, azt hitte, nem látjuk. Engem nem érdekelt.

A konyhánkban is ők nyüzsögtek, meg a nappaliban is, ahol olvasni próbáltam. Anya feküdt.

– Figyu, koszorúkkal hogy álltok? Ahha, rózsa, gerbera, szegfű, de ha egy hét múlvára kell, akkor mi a pálya? Persze, feliratok mennek SMS-ben. Sírcsokorból szerintem legalább tíz.

– Anna, huszonötezer kellene kápé. De legalább húsz. Anyukád jól van? Nála esetleg van most ennyi?

– A torra biztos meghívjuk Timiéket is? Nem lesz fura, hogy az esküvőn nem voltak itt?

– Mindegy, csak ne beszéljetek róla. A gyűrűt is vegyétek le. Ennyire belehíztál fél év alatt? Szappannal se?

– A motornak tényleg nem lett semmi baja? Szerinted Öcsi kapja? És a Fiatot?

– A torra kellene négy vegyes tál. És rántott gomba, sajt, főleg Jucinak és a férjének. Rántott dolgokat sem esznek? Akkor esznek köretet. Desszerttel.

– Jut eszembe, a szarvaspörköltet nokedlival mindenképp vegyétek ki! Helyette székelykápi.

A temetőbe negyven perccel előbb értünk ki, sehol senki, a kavicsos úton tébláboltunk. Lassan szállingóztak a bejárat felől a rokonok, barátok, apa kollégái. Alig ismertem valakit. A ravatalozóra nem emlékszem, csak a névtáblákra a bejáratnál, apa volt aznap a harmadik. Borzongott a hátam, órák múlva is. Hónapok múlva is.

A sírnál tömeg volt, sokan oda sem fértek. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy apa még csak ötvennégy volt, és még élnek a barátai. Reméltem, hogy nem mind engem néz. Én azt néztem, mennyi nő van napszemüvegben. Vajon azért, hogy ne lássuk a szemükön, hogy nem sírnak?

A tor végül nem volt annyira kínos, nem kérdezgettek, nem hallottam elfojtott röhögést. Mindenki próbált kedves lenni. Kábán mosolyogtam, miközben a vendégek kézről kézre adtak, azt hiszem, mindenki meg akart szeretgetni, mint egy kisbabát. A gyomrom olyan kicsire szűkült, hogy pár sült krumplival és egy pohár gyümölcslével meg is telt. Anya sem evett, mégis elfogyott minden. Apa kollégái söröztek, búcsúzáskor azt mondták, jó buli volt, csak pont a fő partiarc, Józsi hiányzott. Nem tudom elképzelni, milyen partiarc lehetett apa. Már nem is fog kiderülni.

Unokatesómék vittek haza minket. Amikor elbúcsúztak, anyával leültünk a nappaliban, és a hirtelen támadt csöndben hallottuk nagynéném hangját, amikor elsétáltak az ablakunk alatt.

– A szarvasnak tényleg nem lett semmi baja?

Sapka

Tolom fölfelé, meg nem állok egy percre sem, ez aztán a kardió, tizenegy kiló, tíz százalékos emelkedő. Tovább, tovább, belégzés, kilégzés, a homlokom száraz, a pulzusom alig emelkedik, látszik a napi kétszer két óra hatása. Csak ne kalimpálna. Vagy ne ordítana.

– Kicsikém, ne már, nézd azt a szép izét ott, milyen érdekes.

Kerülgetem a parkoló autókat a szűk járdán, kicselezem a hosszú pórázra eresztett kutyát is, igen, ott a vau-vau, na végre, egy kis csend. Négy másodpercnyi élvezet.

– Ó, de édes, mindjárt megeszem! De miért nincs sapka a buksiján? Meg ne fázzon a kis angyalka ebben a csúnya őszben! – zökkent vissza a kutya gazdája a valóságba.

– Igen, köszönöm, nem, nem fázik a feje, tényleg nem, örültem, minden jót!

Egy sarkokkal odébb újabb aggódó arcú járókelőbe botlunk.

– Hahó, anyuka, elvesztette a baba sapkáját! Biztos ledobta a kis csintalan valahol útközben.

– Hehe, nem is volt rajta, de azért nagyon kedves, köszönöm!

– Nem volt? De nem kellene rá?

– Nem, köszönöm, jól van így, viszlát!

A következő szembejövőnél már átgondolom, hogy átmenjek-e az utca túloldalára, de elszégyellem magam és maradok.

– Szejbusz, aranyom, hát nem fázik a kis fejed? Juj, hol a sapkád?

A pulzusom most már emelkedik, pedig sík a talaj. Mosolyt erőltetek az arcomra, és némán tolom tovább.

A park szélénél egy házaspár mellett haladok el, akik kórusban szavalják:

– Tündérke, hogyhogy nincs rajtad sapi?

– Egy napkitörés megsemmisítette. Szép napot! – mondom elvörösödő arccal.

Haladok tovább a kavicsos úton. A kopott padon elegáns, kesztyűs néni üldögél. Minket néz.

– Juj, micsoda dolog ez, hát anyud otthon felejtette a sapkádat! Szegény kis bogárkám!

– Ön pedig, úgy látom, otthon felejtette a horgolt pofabefogóját.

Rohanok tovább. Lendületesen becsukom magam mögött a játszótér kapuját, és arra gondolok, megmenekültem, itt már mindenki a saját kölke nem létező fél pár kesztyűjével van elfoglalva. A hátam mögül hallom meg a hangot.

– Sapka nélkül? Októberben? Na de anyuka!

– Igen, a sapka. Itt van a táskában, csak tetszik tudni, még nem véleményezték elegen a dolgot, és nem szeretnék elhamarkodottan dönteni, úgyhogy akkor felírom, hogy van hat szavazat a sapka mellett, és pár perce egy kedves bácsi ellene szavazott, ahogy a családtagok is, úgyhogy most pont döntetlen, még szeretnék begyűjteni legalább tíz véleményt, vagy esetleg népszavazást is tarthatnánk az ügyben, a résztvevők között kisorsolok egy színarany Herendi táskarádiót.

Remegő szájjal merülök el a homokozólapátok tengerében.

Másfél óra múlva érünk haza, a gyerek végre kidőlt, én a gondolataimba merülve, automata üzemmódban fordulok be a sarkon. Egy kisebb csoportosulást látok a házunk előtt, és ahogy közelebb érek, izgatott hangokat hallok, felém mutogatnak, integetnek. Vagy tizenöt vadidegen szempár követi, ahogy feltuszkolom a babakocsit a töredezett járdaszegélyre.

– Emberek, itt jön! Anyuka, már vártuk, úgy hallottuk, segítségre van szüksége – kiabálják. – Megszakítottuk a szomszéd társasház közgyűlését, és áthívtuk a nyugdíjasklubból a bridzsszakosztályt is, ne aggódjon, anyuka, érvényes lesz a népszavazás!

Egy gyerek

Egy gyerek. Menni fog.

Ösztönből. Zsigerből. Majd, ahogy jön. Kitapasztalom. Könyvből, cikkből, szomszédtól, barátnőtől, idegentől. Rákeresek. Megint rákeresek. Altatás, gyerekágy, babaöböl, bölcső, ringatás, baba alszik, baba miért nem alszik, altatási tanácsadás, szoptatás alatt szedhető nyugtató.

A dermesztő sírás fülem retinájába ég, a csöndben tovább hallgatom.

Egy gyerek. Semmiség.

Más öttel is elbír.

Legfeljebb ma nem zuhanyzom. Legfeljebb hidegen eszem meg. Majd este. Vagy holnap.

Kivágom magamból az új ember testét, kimetszem a sajátomból az időt, a teret, a gondolatot. Kiszorítom neki ezt a kis helyet.

Nem alszom, mert eszik, majd eszem, ha alszik.

Egy gyerek. Nem probléma.

Jók a reflexeim, észreveszem, odaugrok, elkapom, elérem, megmentem. Elejtem, letöröm, kificamítom. Felelősen, éretten.

Nem emlékszem, hova rejtettem el az ollót. A banki papírt. A marcipános karamellát. Azonnal meg kell találnom, egy perc múlva újra itt lesz és a lábamon csimpaszkodik. Gyerünk, gondolkodj, most vagy soha! Minden mindegy! Koncentrálj! Igen, ott a zoknik között! Egy villámgyors harapás marcipános karamella és már félig oké a mai nap.

Egy gyerek. Megoldjuk.

Ordít, nem akar cipőt húzni. Ordít, játszótérre akar menni. Ordít, csak egyféle útvonalon mehetünk. Ordít, nem akar hazajönni. Hazajövünk. Ordítok.

Kocsonyás az agyam, zselések a gondolataim.

Hatodszor olvasom ma azt a mesét, ami már elsőre is szédületesen buta volt. Közben fél szemmel, a háta mögött vadul pörgetem a híreket. Iciri-piciri adóemelés, nyuszika és malacka csúcstalálkozója, globális csigakockázatok.

Egy gyerek. Belefér.

Van hely. Szoba, másik szoba, fürdőszoba, gyerekszoba, gyerekzár, felső polc, szekrény mélye, szekrény teteje. Ne ide, meglátja. Ne oda, eléri. Most már oda se. Inkább a pincébe. Inkább dobjuk ki.

Nem adtam fel magam, csak lecseréltem az új, minimalista verzióra, akinek nincs szüksége íróasztalra, fülbevalóra, színházjegyre.

Egy gyerek.

Alig várom, hogy elaludjon, alig várom, hogy felébredjen.

A nyála a hasamra csöppen.

A gyerek.

Fülelek. Már percek óta nem hallom.

Alszik. Körülnézek. Hazaértem.

‍