.svg)
ÁLLOK A NYITOTT ABLAKNÁL, fújom kifelé a füstöt. Éjfél elmúlt, és még most is van bennem némi bűntudat, hogy ezt teszem, hiszen szabályellenes – de már csak mi vagyunk az épületben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy először gyújtok rá a lépcsőfordulóban, a sarkig tárt ablak előtt. A Salamon Ernő Gimnázium Gyergyószentmiklóson: ide jártam négy évig, de ilyen későn talán sosem sétáltam a folyosóin, most kihasználom, barangolok kicsit céltalanul, aztán vissza a munkához. Előtolakodnak régi ködös képek, a sulibulik rég-volt-igaz-se-volt világa, esteledik, állunk néhányan, fiúk, az ablaknál, a félhomályos lépcsőfordulóban, fújjuk kifelé a füstöt, sebtében, lopva, hogy ne vegyenek észre, fentről idehallatszik a dübörgő rockzene, és egyszeriben, mintha a földből nőtt volna ki, ott terem mellettünk egyik tanárunk, és ránk dörren: „Fiúk, ti mit csináltok itt?” Mielőtt megszeppenhetnénk, megenyhült hangon folytatja: „Jól van, adjatok nekem is egy szálat.” Ugyanez a tanár, most, már őszebben kicsit, néhány órával korábban a kezembe nyom egy vaskos paksamétát, az iskolaújság archívuma: „keresd ki magad belőle”. Kikeresem, megvan. Minden megvan.
⁎
AZ ÉJSZAKAI MŰSZAK. Tulajdonképpen ezért jöttünk, ezért is. Miután a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos szakaszán a javítótanárok elvégezték a munkájukat, mi, a „különdíjazók” is megkapjuk a dolgozatok egy részét, másnap díjkiosztó, kiválogatjuk a legizgalmasabbnak ítélt szövegeket. Kicsit odébb az ifjak ülnek, Blanka és Zalán az Echinoxtól, egy sarokban Gábor válogat a Látónak, emitt pedig Zsuzsa, Dóra, Evelin és én keressük a Helikonnak valót. Arra viszonylag hamar rájövünk, hogy az osztályzatok csalókák, nem figyelünk erre egy idő után, látszik is a választásainkon. Megérkezik Dáné Szilárd főtanfelügyelő, kezében a becsomagolt, kései vacsorával meg némi borral, épp időben, már az éhhalál szélén állunk, de hát ki mondta, hogy a kocsmában, míg az eredményeket várjuk, csak inni lehet, enni nem. Szilárd tüneményes, nem látszik rajta a fáradtság, nem tudom, hogy csinálja, pedig viszi a vállán az „ügyeket”, programokat szervez, könyvet szerkeszt, sürgölődik, nemzedékeket terel egybe, ő a lelke az egész miskulanciának. Nélküle nem lennénk itt, ő hív, ugyan elevenítenénk fel a régi jó helikonos hagyományt, vegyünk részt az olimpián, osszunk díjakat, tartsunk lapbemutatót, merítkezzünk meg azoknak a világában, akiknek néhány éven belül írni fogjuk a lapot. Akik most vannak otthon, diákként a Mikesen és a Salamonban. Ha azt szeretnénk, hogy tényleg nekik írjuk majd. Azt szeretnénk.
⁎
AZ ÚR CSODÁSAN MŰKÖDIK, DE ÚTJA REJTVE VAN. Ez jut eszembe, miközben a díszterem pódiumának szélén ülünk, néhányan, sorban, azzal a céllal, hogy megpróbáljuk rekonstruálni a rekonstruálhatatlant: ötven év „olimpiászos” történelmét. Mennyi rejtett ösvénynek a metszéspontjában fekszik a Mikes! Itt vagyok az egykori középiskolámban, egy olyan versenyen, amelynek harminc évvel ezelőtt résztvevője voltam, de ezúttal annak a lapnak a képviseletében jöttem, amely hosszú évekig jelen volt a magyar nyelv és irodalom olimpián, és most ismét igyekszik továbbszőni a hagyományt, bemutatunk egy olyan könyvet, amely a címét és előszavát Szilágyi Istvántól kölcsönözte, és az elmúlt fél évszázad Mikeseinek kitűnően szerkesztett antológiája, visszaemlékezésekkel, szemelvényekkel régi dolgozatokból és cikkekből, versekkel, miegymással, és amelynek köszönhetően először fordul elé, hogy ugyanazon borítók közt szerepelnek a szövegeim a feleségeméivel és lányoméival. Merthogy van némi plusz izgalom is ebben az olimpiászosdiban ezúttal, úgy adódott, hogy miközben én és a kollégáim a Helikonnal igyekszünk megfertőzni a zsenge gyermek- és kamaszlelkeket, zsenge kamaszlányom, Viola versenyzik az országos szakaszon. Amikor ott ülünk egymás mellett a pódiumon (nem szégyell az apja és az anyja között ülni, még), lábunkat lógatva, már tudjuk, hogy – visszaesőként – meg is nyerte, és ez olyasmi, amivel én sosem fogok tudni büszkélkedni, akármeddig éljek.
A Mikesnek köszönhetem azonban életem első helikonos publikációját: hetedikes kisdiákként közölték a dolgozatom egy részletét; ez úgy derül ki, hogy Gergely Edittel nosztalgiázgatunk (csúf szokás, és még korai) a fészbukon közös zilahi élményeinkről, és előszedem a szerkesztőségi archívumból az 1992 áprilisi lapszámot. Lapozgatom ezt a vaskos és mutatós kiadványt, Anyanyelv és lelkiismeret a címe, és beugrik, amit korábban meséltem Vidának és Vermessernek egy sör mellett: hogy tudniillik azért nem írtam „személyes hangú” visszaemlékezést a kötetbe, Dáné Szilárd szelíd unszolása ellenére, mert nem akartam ünneprontó lenni. A zilahi tantárgyversennyel ugyanis „csatolt áruként” megkaptam egy olyan élményt, amelyet akkor nagyon nem kívántam, de bizonyára szükséges volt: a felismerést, hogy Romániában élek, és ez magyarként nem mindig kellemes. Rám, aki addig szülőhelyem, a Bánság soknyelvű és viszonylag toleráns közegén és Gyergyó vidékének kis (szín)magyar világán kívül jóformán semmit sem láttam az országból, ömlesztve zúdult egy éjszakai vonatúton a többségi sovinizmus összes szutyka, néhány szabadságos katonának és birkapásztornak hála először kellett megbarátkoznom például a „bozgor” kifejezéssel. Sosem feledem azt az éjszakát, a fülkében, egyedüli fiúként, hazatérő diáklányokkal – egyszer majd ezt is megírom, ha megírom. Most csak elmondom, ha elmondom. Nem mondom el. Mégis elmondom. Kellett ez is valamire. Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van.
⁎
HULLÁMZIK A TEREM, zsúfolásig telt emberekkel, Helikonok, oklevelek, könyvek, tanárok, diákok, olyanok, édes néném, akik számára, ha eddig nem is, ezután bizonyosan jelent valamit Mikes Kelemen neve. A gálaműsorra már nemigen férünk be, a nyitott ajtóból igyekszünk beleskelődni, a lányok valahogy átverekedik magukat a pódiumig, hogy átadják a különdíjainkat. Egy-egy ünnepi beszédfoszlány, „keljetek át a tengeren”, hallom fél füllel a folyosón. Szegény Mikesnek nem adatott meg, hogy átkeljen még egyszer, utoljára, azon a kozmikus méretű tengeren, amely elválasztotta a hazájától, így hát egyedül hallgatta a mormolását, „egyedül, egyedül, a bujdosók közül”, erről írtam azt az ominózus dolgozatot, amiből részletet közölt a Helikon az időszámításunk előtti időkben. A lapbemutató után aláírattuk a plakátunkat a teremben található összes (több mint száz) résztvevővel: olyan lett kicsit, mint Esterházy híres Ottlik-átirata. Kolozsváron, a szerkesztőségben Evelin betette a plakátot egy kiszuperált viszkisdobozba, leragasztotta és ráírta, hogy „Mikes Kelemen országos tantárgyverseny, 2023. 04. 15., Gyergyószentmiklós”. Azt mondta, legyen ez egy időkapszula. Ott áll a polcon, az íróasztalom mellett, néha ránézek, és arra gondolok, hogy egyszer majd, ha túléljük az atomháborút, és élnek még olyanok, akiknek emberi arcuk lesz, valaki talán rábukkan, felbontja és meghallja a belőle kiszűrődő, távoli tengermorajt.
