Miheztartás végett (novellák)

Miheztartás végett

Erzsó vagyok, de neked Galgácsi Kis Vilmosné, és ne dőj neki a támlának, mer’ kikoptatod a szövetét, és akko’ a Vili nagyon bedühödik, ezt a széket az anyja vette nekije, és a sezlonyra se merjé’ ráűni, azon szokott alunni a Vili anyja, ha megérzi a te puccos városi szagodat akko’ mehetsz anyám kapáni, mer főd az van, lehet benne dógozni, már rughatod is le a topánykáidat, ahó van a gumicsizma, ottan meg a veder, arra meg a jószág, azt jóccakát Icuka, nem Icuka? pedig pont olyan beteges kinézeted van, mint a tejkihordó Icukának vót, amíg meg nem hótt, hiába, nem minden asszony bírja ám a munkát, nekem semmi se vót a sok dolog, hajnalba ke’tem, de mire a Vili kitörőte a szemébő’ a csípát, én már lemosdottam magamró’ az istállószagot, kisütöttem a buktákat, odaraktam a reggelire valót, mind a nyócat, a Vilinek, a Vili anyjának, meg a hat gyereknek, nagy lovak má’ az igaz, de a gyerek az csak gyerek, hozzá vannak ezek szokva a kényeztetéshő, ebbe a házba a gyerek az úr, a Vili meg a Vili anyja után, mer amiko’ a Vili emegy itthonro’, kinn várják őtet a lovak, megpuccóva, fényesen, én meg ilyenko’ nekifogok a masszírozásho’ a Vili anyjának a reumájára, más is masszírozta őtet, az első felesége is a Vilinek, de az úgy húzódott az öregasszonytó’, mint a csalántu’, na akko’ nyakon lett fogva a Zsuzska, mer úgy hítták, Zsuzska, és kirázták őtet az udvarra, mint a port, olyan kéz kell ide, mint az én két kezem, amibe még a moslék is arannyá változik, nem azér mondom neked Magdikám, nem Magdika?, pedig pont úgy horpad a mejjed, mint a Magdikának, aki nem bírta kihordani a gyereket a Vilinek, inkább meghótta magát, velem meg mindenkinek e’dicskedett a Vili, meg a Vili anyja, hogy én úgy pottyantom ki magambó’ a gyerekeket, mintha nyúlbó’ lennék, nem is vót az nekem semmi se, jött az egyik, rá mingyár a másik, ráadásul olyanok ám, hogy mind a Vilire hasonlítanak, meg a Vili anyjára, jaj, ahogy elnézlek ebbe a rövidke szoknyácskába, már látom, hogy rá fog menni a térgyed erre a jeges tanyasi szélre Emmácska, nem Emmácska? pedig pont így járt a Józsinak a felesége, az, amelyik a városbó’ gyütt, az első tél után lebénu’t a térgyitő’ lefelé, a második telet már meg se élte, mer orvos az nincsen itt minálunk, itt az asszonyok gyógyítanak a főztükkel meg a hitükkel, mer enni aztán tud a Vili meg a Vili anyja, ki se hűt még a sparhelt, már főztem is az új fogásokat, nem egyet, nem kettőt, hanem nyócat, a Vilinek, a Vili anyjának, meg a hat gyereknek, mer hogy ezek mind válogatósak, csak azér mondom, hogy tuggyad, Ágicám, nem Ágica?, jaj, pedig esküszöm az élő Istenre, hogy pont úgy nézel ki, mint a plebános első szakácsnéja, az Ágica, aki olyan nagyon nem bírt eltájékozódni a konyhába, hogy belefagyott a Duna jege alá, jesszusom a csizmát majd e’ felejtettem, amit le kell húzni a Vili lábáru’ esténként, elébb vakargatni kell a lába szárát, csak aztán lavórba rakni a langyos áztató vízbe, eztet annyira szereti a Vili, hogy mingyár bele is alszik a finomságba, na, szerelemrő’ aztán ne gondo’kozzá, mer az hamar kimegy a Vilibő’, előbb, mint az álmosság, a lényeg, hogy külön lábvíz kell a Vili anyjának, erre figyejjé nagyon, mer pont úgy jársz, mint a… hol kell innen kimenni? hát az ajtón, galambocskám, amelyiken begyütté’.

A vadászleves

Drága Franczikám. A Nusinak is írom ezt a levelet de neked küldöm mer te tucc olvasni. Irányíccsad őt soraim szerint.

Vadászleves. Elöszöris lőjj egy szarvast. Jóasszony neked a Nusi, megérdemli. Jaj Franczikám emlékszel még az Unterzoller Zolira? Az a kis vörös cupákos az utósó padba a Stefi mellet, tudod? Kerügetett egy szarvast a skodájával és meghalt vele a Zoli, kaput, nekiment egy fának a szarvasnak meg semmi. Gott im Himmel! Was sagst du dazu? Szófal fogd a szarvast és roncsojjad meg rendesen, aztán hagyjad feküdni nyugottan. Továbbiakban lőjjé még 1drb vadkacsát, 2 drb foglyot és 6 drbtól 8 drbig terjedő terjedelmü fürjet. Ezt mind mongyjad a Nusinak pontossan mert így van az írás szerint. Jaj Franczikám emlékszel arra a misére, amikor azurvacsorán becsináltad magad az oltár előtt? Ugyanez történt most az én Jozefommal, csak ő nem tudott elfutni, mert elvitte az atyvérzés a lábát. Micsoda szétyen ez minekünk. Gott im Himmel! Was sagst du dazu? Na a leves ugyi. Keress egy marhát és vágjad le a lábaszárát. A marha úgy viszonyulik a szarvashoz, mint 1 a 10höz. Utánna mongyjad a Nusinak hogy hozzon répákat, hatymákat meg pettersejmet, aztán virgonc legyen ám a zőccség, mint a maszületett bárány. Unser Mutter monta mindig ígyül, emlékszel Franczikám, most én is ígyül mondom neked, hogy tugyjá visszaörülni magadat a gyerekkorunkba. Jaj Francikám, hogy elröpült fölötted az idő vasfoga, Gott im Himmel, te se vagy már 70 éves de azér lőnni még tucc, ugyi, mert a szarvason függ a leves sorsa. Na akkor vetyed le a sparhertről a Wassert és vizeld rá a kacsákra meg a többire. Itten hagyjad dolgozni a Nusit magára, te menny és vergőgyjé a szarvassal. Jaj Franczikám emlékszel még a Rezára? Tudod aki az orrát esztergálta mindig a miséken, na neki van a lánya a Teca, az olyan kikapós volt fiatalosan, hogy ketten is hajtották neki a szelet, most meg két szék közül egyik se. Mi lesz ezzel a lánynyal ha nem kötik be? Gott im Himmel. Was sagst du dazu? Sótok van elég, Franczikám, mert a szarvas az issza a sót, mint a gödény. Aztán a bort kine hagyjad belöle, vöröset fej­ccsé jó sokat, az adja meg a szarvas bukéját. Szerencsediót és törökborsot is tegyé hozzá, vajjat meg tefölt, ahogy Unser Mutter csinálta mindig Jaj Franczikám, látod itten sírok a Mutter után, pedig jó benne vatyok már a vénasszonyságba, neked sincs már sok hátra mesin kicsi Brüderchen, össze kell nekünk tartozkodni mercsak mimaradtunk etymásra ezen a világon. Ne spórojjátok ki a zsírt Franczikám, nem vatyunk mi finynyás városi nép, aki zsákbamacskát vesz mint a vakegér. Mi tugyjuk miazélet, ugyi Franczikám?

Vityázzatok a tűzzel mert othont még tuttok csinálni magatoknak de hazát soha. Ígyül mondta Unser Mutter, emlékszel Franczikám?

Deine liebe Schwester, Lisa

Megvilágosodás

Nagyanyám megszólalásig olyan volt, mint a többi nagyanya, egészen hétéves koromig, de akkor történt vele valami. Egy kútról kezdett el beszélni. Egy kútról, valahol az isten háta mögött, ahol emberfia rajta kívül nem járt.

Álmában kezdte a beszédét: Gyümölcsoltó Boldogasszony napján meglátogatta őt a halott anyja a kiskertük végében, és elmondta neki a titkot, amit az anyák sorra elmondanak a lányaiknak figyelmeztetésül az ősök kezdete óta, vagyis azt, hogy az a kút ott az isten háta mögött valamikor a Mária kútja volt, de most már nem az, mert beleköltözött az antikrisztus.

Másnap elkezdtem faggatni a nagyanyámat tésztadagasztás közben, hogy milyen az az antikrisztus, mert én még a másik krisztust se nagyon ismerem. Na erre aztán kinyílt nagyapám szemében a bicska élivel a nagyanyám felé, hogy az ő házában, az ő asztalánál ilyen dolgokról nem beszélünk, mire nagyanyám jóasszonyszokás módjára egy darabig csöndben maradt, de nem bírta sokáig a szótlanságot, tekintetét nagyapám iszapos szemeibe süllyesztette, és belekezdett:

Hogy ahogy megy át a földeken a város felé, érzi, hogy elmarad a szagos bükköny illata, annak pedig ki kell tartania a patakig! később meg látja, hogy egyre-másra kopnak ki léptei körül a virágok: a fehér írisz és a liliom, az Ádám könnyein fakadó sárga viola, a bazsarózsa, a citromvirág, elhalt a boróka és a borostyán is, nyoma sincs valaha volt létezésüknek, de még az eukaliptusz is kipusztult, egy ága sem maradt, amin az égi lények le tudnának ereszkedni a földre. Továbblépked, és lám, a föld is hiányzik egy helyen, kör alakban. A lyukat kőperem veszi körül. Belenéz a lyukba, és azon nyomban meglátja az antikrisztust – a hold pont rávilágított a homlokára, már ha homloknak lehet nevezni azt a bibircsókot, ami a szemek fölött van, és szemeknek azt a két vakító-sárga gömböt, ami a bibircsók alatt van. Szerencsére a bibircsókot ismertem, legalábbis azt, amelyik a nagyapám szeme fölött nőtt, egy vörhenyes, fényes dudor, amit be tudtam nyomni az ujjammal, és amikor elengedtem, visszapattant. Nagyanyám beszéd közben úgy belevetette magát a dagasztásba, hogy dobolni kezdett keze alatt az asztal, még nagyapám se tudta csillapítani a tésztába csapódó hullámokat.

Nézi nagyanyám a kút mélyét, és meglátja benne az antikrisztust egy vörös bársonyszékben – mire hirtelen megvilágosodik. Ott ül a székben és pipázgat, a legdrágább öltönyében – csokornyakkendő, díszzsebkendő, cilinder, lakkcipő – ül és pöffeszkedik a nagy hasával meg a pipájával, bort iszik és pénzt dugdos a hegedű húrjai közé, körülötte démonlányok ugrálnak az Offenbachra vörös füstfelhőben, vörös szájakkal, vörös pántlikával és vörös fényekkel kenegetik az antikrisztus borvirágos pofázmányát, hogy szakadjon rá minden mennykő – mondta a nagyanyám akkora lendülettel, amivel menten kidagasztotta a teknőből a tésztát.

Muszáj ezt, Terka – kérdezte könyörgőn a nagyapám –, muszáj ezt a gyerek előtt?

Muszáj, Franci, muszáj – vágta rá a nagyanyám –, szólt volna előbb az anyám, most nem itt tartanék.

Én nem tudom, mi köze van mihozzánk az antikrisztusnak, de attól a naptól fogva minden megváltozott minálunk: nagyapám esténként itthon gubbaszt, nem maradozik ki többé, Bandi kutyánk is csak kókadozik a küszöb előtt, lógatja az orrát, a szőlő se terem úgy, mint régen, fekete az eperfa, az éji bogár meg nekimegy a falnak, én pedig barangolok egész nap a földeken a kút után, de nem találom. Hát nem tudom, de szerintem jobb volt az a régebbi világ!

‍