Miért kell mindig újramesélni?

Márquez valami olyasmit ír az önéletrajzában (Azért élek, hogy elmeséljem az életem), hogy megkönnyebbült, mikor egyik mestere révén felfedezte: az ógörögök az összes fontos történetet elmesélték. Azóta csak ezeket meséljük újra. Nem csak az az érdekes, hogy ezek a mítoszok mennyire pontosak, mennyire lényegileg ragadják meg az európai ember kulcsproblémáit. Hanem az újramesélés ténye és mikéntje is. A színház mindig újramesél persze, Szophoklész szövege hiába 2500 éves, mikor ma színpadra állítják, az egy újabb, eddig még meg nem történt újraelmesélés. A kortárs színházban azonban mintha észre lehetne venni egy olyan trendet, hogy ezeket a mítoszokat nem csak „sima” dramaturgiai munkának „vetik alá”, hanem startból adaptációval dolgoznak. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Oidipusza is illeszkedik e trendbe, a szöveget a fiatal angol drámaíró, Robert Icke jegyzi. Örömteli, hogy Kolozsváron megint egy egészen friss, 2018-as szövegből készült előadást láthatunk.

Andrei Șerban az elmúlt évtizedek egyik világviszonylatban fontos rendezője, a sétatéri repertoár legnézettebb és legdíjazottabb előadásai fúződnek a nevéhez. Ez a színházi nyelv azonban, amelyiknek ő az egyik mestere, kezd egyre inkább megkopottnak érződni az utóbbi években, pontosabban tét nélkülinek. Előadás előtt bennem ezek a kérdések, kételyek fogalmazódtak meg: jó lehet-e egy adaptációra épülő, az éppen meghalni készülő regiszterben létrehozott nagyszínpadi, kiemelt produkció, amivel szemben a kolozsvári közönség elvárásai is komolyabbak (mert mégis, Andrei Șerbanról van szó)?

De az előadás jó. Mert mégis, Andrei Șerbanról van szó. Jó, annak ellenére, hogy valóban anakronisztikus ez a színház, és ezt éreztem is végig. Jó, mert Șerban olyan szintű technikai tudással rendelkezik, olyan pontosan ismeri a színházat és a színházcsinálást, hogy nincs hogy ne legyen jó. És jó, mert nem tét nélküli.

Jó, mert a színészek káprázatosan jól játszanak. Most halt meg Peter Brook. Önéletrajzában (Időfonalak) felidézi az esetet, mikor Kelet-Berlinben megnézte Brecht egyik rendezését. És kifejti, hogy Brecht színházi elveinek, az elidegenítés esztétikájának-etikájának ellenére csodálatos előadást látott, mert csodálatos színészek játszottak. Pontosabban azt írja, hogy bármilyen színházi esztétika, a brechti is, csak úgy működhet, ha van jó színész. Ez jutott eszembe az előadást nézve (még élt Brook…).

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a kritika megírásának a pillanatáig csak az alkotás felét láttam. Az előadást ugyanis dupla szereposztásban rendezte meg Șerban, és az az érzésem, hogy a másik szereposztás által játszott előadás ismerete nélkül csak félig ismerhetjük ezt az Oidipuszt. Igazság szerint nehéz elképzelni a másik verziót, annyira erős, karakteres alakítások vannak itt. (Biztos vagyok benne, hogy ott is.) Bodolai Balázs Oidipusz szerepében hozza a tőle megszokott magas szintet, és saját stílusát is: intellektuális, hamleti főhős, akinek az őrlődése (mégis, ennek ellenére is?) hihető, autentikus, magával ragadó. A legerősebb alakítás ezen az estén Györgyjakab Enikőé, Jokaszté szerepében. Ellenszenves, törtető figuraként ismerjük meg Jokasztét, hogy aztán az előadás végére teljes empátiával tudjunk azonosulni ennek az ellenszenves szereplőnek a tragédiájával és a fájdalmával, és ezt az utat a színész csinálja meg. Nagyon emberi, a szó legjobb értelmében realista, sőt lélektani alakítás. (És igen, Brook is ezt a bizonyos színészi realizmust emlegeti fel Brecht kapcsán…)

Bevallom, az elején húztam a számat az adaptáció miatt. És ezt a szkepszist fenn is tartottam az előadás kezdő perceiben, mikor kiderült, hogy a történet egy választási kampány keretébe helyeződött. Ezt olcsó, felszínes megoldásnak éreztem. De Icke jó színpadi író, és hamar kiderül, hogy ez a közhelyesség szándékos. Mert itt hatalommal rendelkező emberekről van szó, és mi mást értenénk mi ma a hatalomból, ha nem ezt a politikai showt? Ez a keret, a zsáner működésének megfelelően, egy csomó mindent magyarázat nélkül érthetővé tesz a befogadó számára.

Icke szövege az, ami végül is az előadás tétjét megadja, az, ahogyan az író beemeli a kortárs etikai problémákat egy kétezerötszáz éve univerzális helyzetbe. És ebben van a tétje annak is, hogy adaptáció, újramesélés a szöveg: nem bután, propagandisztikusan aktualizál, hanem beleírja a történetbe a kortárs társadalom azzal rímelő összefüggéseit, tragédiáit, traumáit. És ezek a témák általában az abúzus, a hatalommal való visszaélés finom vagy kevésbé finom formáit jelentik.

Andrei Șerban rendezése kifinomultan kezeli a nagyszínpad terét, ahogyan az elválasztó plexikkel tagolja azt, ahogyan a színészek használják az elöl-középen maradt nagy teret, ahogyan a vetítéssel bánik, már-már túlzóan (bár szerintem kellett ez a „sok” ide a vetítésből, mint vizuális inger). Szofisztikáltan bánik az élő zenével, már az önmagában furcsa, hogy a zenekart szinte teljesen takarásba rejti. De ez is működik, mert a zene zene marad (nincs vizuális jel társítva hozzá), de mégis élő, és itt ez az előadás ritmusát is meghatározza. Ezek az arányok tökéletesek Șerbannál: nem visszafogott, de nem is túl sok. És ez igaz a vizualitásra, a teatralitásra, a technikai megoldásokra.

Ez a fajta posztmodern, a l'art pour l'artot kimaxoló, csúnya szóval akár elitistának is mondható színházi nyelv már nem tud aktuális lenni, mert egyre kevésbé érzi úgy az ember, hogy tétje lenne, mert az esztétikai tét már egyre kevesebb, sőt, már a rituális tét sem elég, azt hiszem. De Andrei Șerban ennek a színházi nyelvnek a vitathatatlan mestere, a technikai tudása nyilvánvaló, a kreativitása is nyilvánvaló, és választott egy olyan szöveget, ami kimozdítja az előadást ebből.

Az előadásnak a szöveg miatt lesz tétje. De az már nem a szöveg érdeme, hogy a nézőtéren ülve az érzelmeink is könnyedén követik az utat, amit az előadás bejár. Erős érzelmek ezek. Lehet, hogy anakronisztikus ezt a fajta befogadói élményt, amiben ráció és érzelmek, esztétikai és etikai megfontolások, libabőrök és torokszorítás is benne van, katarzisnak nevezni, de a jó színháznak ez velejárója kellene legyen. Azt hiszem, ehhez az élményhez tényleg kellett a három fő összetevő: Robert Icke szövege, Andrei Șerban mesteri tudása és a kolozsvári színészek rendkívüli játéka. Nem ér fel Șerban nagy sétatéri rendezéseihez, nem is lesz az év legfontosabb produkciója, nem nagy, de nagyon jó előadás.

Robert Icke: Oidipusz. Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendezés és fényterv: Andrei Șerban. Szereplők: Szűcs Ervin/Bodolai Balázs, Kató Emőke/Györgyjakab Enikő, Bács Miklós/Farkas Loránd, Tordai Tekla/Kicsid Gizella, Viola Gábor/Váta Lóránd, Tőtszegi Zsuzsa/Román Eszter, Gedő Zsolt/Kiss Tamás, Dimény Áron/Viola Gábor, Fogarasi Alpár/Buzási András, Ferencz Ádám/Sebastian Topan/Alex Hegheduș, Kovács László, Fehér Krisztina-Hanna, Kristály Petra-Panna. Zenekar: Bajusz Gábor, Balla Szabolcs, Dubovan Viktor, Farkas Loránd, Kovács László, Viola Gábor. Dramaturg: Dana Dima. Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Videó: Radu Daniel. Rendezőasszisztens: Kovács Kinga. A díszlet- és jelmeztervező asszisztense: Bocskai Gyopár. Előadásvezető: Zongor Réka.

‍