Mi történt Twin Peaksben?

Mielőtt erre a kérdésre megpróbálnék válaszolni, helyet követel magának egy másik: mi történt 1990 áprilisában? Persze, sok minden. Például: a Szovjetunió nyilvánosan bocsánatot kért a katyni vérengzés miatt. És: a Discovery űrrepülőgép személyzete Föld körüli pályára állította a Hubble űrtávcsövet. És: az NSZK és az NDK megegyezett abban, hogy egyesítik valutáikat és gazdaságaikat. És: Az Amerikai Egyesült Államokban népszámlálást tartottak, 248 709 873 amerikai jött ki eredményként. És: Magyarországon lezajlott a parlamenti választások második fordulója, első helyen a Magyar Demokrata Fórum végzett. És: megszületett Emma Watson és Kristen Stewart, később mindketten olyan elképesztő tini-sikerszériákban szerepeltek, mint a Harry Potter- és az Alkonyat-franchise. És: meghalt Greta Garbo filmes ikon, díva, szexszimbólum, Dexter Gordon jazzvarázsló és Paulette Goddard, a Modern idők és A diktátor című Chaplin-filmek női főszereplője. És: jelen sorok szerzője boldogan koptatta az orvosi egyetem padjait, boldogan kivette az útlevelét, boldogan rohangált Magyarországra meg vissza, boldogan bekapcsolta a tévét, mert már volt mit nézni benne és nézett mindent, ami a szeme elé került. Többek közt egy tévésorozatot is.
Merthogy történt még valami, ami mellesleg egy kis lépéssel közelebb visz a címbeli kérdés megválaszolásához. 1990. április nyolcadikán dobta ki a képernyőkre az ABC amerikai tévécsatorna a Twin Peaks című 8 részes sorozatot. Egyik megálmodója és rendezője egy bizonyos David Lynch, az amerikai és globális filmcsinálás egyik legbizarrabb különce. Aki 1990-ben túl volt már a pályakezdő rövidfilmeken, a kultikussá vált első nagyfilmen (Radírfej), a világhírt meghozó Az elefántemberen, az első bukást jelentő Dűnén, az egyesek által legjobb filmjének tartott Kék bársonyon, no meg minden road movie-k egyik legszebbikén, a Veszett a világon. Mindezek után megcsinálta (természetesen nem egyedül, rendezőként például a nyolcból csupán két részt jegyzett) a filmtörténet egyik legbizarrabb, legizgalmasabb és leginkább formabontó televíziós sorozatát. Amelyben a tévészériák többszörösen csontig rágott kliséiből építkezett, de többnyire úgy módosította őket, hogy a néző fokozatosan elveszítse az előítéletek szülte otthonos biztonságérzetét, egyre nyugtalanabbá és persze kíváncsibbá váljon. Az akkoriban leggyakrabban ismételt, szlogenszerűvé váló kérdés ez volt: na, ki ölte meg Laura Palmert? És úgy néztük a Twin Peakset, mint mondjuk szüleink a Dallast. Csak itt a kisváros volt a Southfork Ranch és a városlakók alkották a Ewing-család bizarr tükörképét.

A fenti alapkérdésre adandó filmbeli választ egy kedves, kávé- és meggyespite-mániás, igen öntörvényű módszerekkel dolgozó FBI-ügynök, Dale Cooper (Kyle MacLachlan) kutatta a képernyőn. Közben Angelo Badalamenti bűbájos zenéjének ritmusaira megismerkedtünk az imaginárius amerikai kisváros (körülbelül olyan kicsi, mint amilyenben David Lynch is meglátta a napvilágot 1946-ban) lakóinak életével, többé-kevésbé sötét múltjukkal, no meg a másvilággal. Twin Peaks ugyanis valamiféle kapu is, örömeink, tragédiáink, erényeink, bűneink kézzelfogható, pajzsra emelhető, kinyomozható világa és egy titokzatos „ántivilág” között. És a néző végigizgulta a fordulatokban gazdag szériát, folyton azon töprengve, hogy vajon a piti bűnöző ölte meg Laura Palmert, a gazdag hoteltulajdonos, a fűrészmalom bajkeverő tulajdonosnője, a rebellis tinédzser, a profi maffiahálózat valamelyik feje vagy… a saját apja. De nem kaptunk választ. Illetve igen is, meg nem is, mint az okos leány meséjében. Kiderült ugyanis, hogy van egy Bob nevű entitás, aki abból a bizonyos ántivilágból származik, és azt szokta csinálni, hogy beköltözik egy-egy gazdatestbe, mint valami démon, átveszi az irányítást és gyilkol. Az az érzésem, hogy Darth Vader figurája mellett az öltöztetőből ad hoc módon színésszé váló Frank Silva által alakított Bob a filmtörténet holtversenyben legsötétebb Gonosza. Mindkét alak félelmetességét teljes életidegensége okozza. Ám míg Darth Vader alien mivolta személytelenségéből fakad, és amint lekerül róla a maszk, ha úgy tetszik, megjavul, Bob éppen arcára kiülő személyiségéből fakadóan iszonyú. Neki nincs szüksége maszkra, hogy rettegjen tőle bárki, aki él. Persze, ő valóban nem ember. Valami más.
A sorozat végén nem oldódik meg semmi. Tulajdonképpen nem tudtuk meg, kicsoda/micsoda ölte meg Laura Palmert. Azt viszont megtudtuk, hogy valaki meg akarta ölni Dale Coopert. Ritka merész zárójelenet ez: egy maszkos gyilkos lelövi Cooper ügynököt (eddigre lélekben minden rajongó férfi Cooper volt és minden rajongó nő szerelmes volt bele), aki eldől, mint egy zsák, és megjelenik a ’vége’ felirat. Persze, játék: a készítők, de a világ nézői is tudták, hogy lesz második évad.
És lett is: rekordsebességgel érkezett, 1990. szeptember 30-án. Az óriási népszerűség és a díjeső megtette hatását: 22 részes volt, ebből David Lynch négyet rendezett. Immár nem az volt a kérdés, ki ölte meg Laura Palmert. Hanem hogy kicsoda Bob és miért teszi, amit tesz. Közben persze gyarapodtak a történetbe belépő városlakók és idegenek, mindegyikük végigjárta a maga hosszabb-rövidebb táncát. Talán a tervezett hosszúság miatt, talán nem, tény, hogy a második évad itt-ott ellaposodik. Mintha a készítők figyelme el-elkalandozna a céltól. A vezérfonal időnként eltűnik szem elől, mellékszálak kerülnek előtérbe, a néző megfeledkezik, miről is van szó tulajdonképpen. De lehet, hogy csupán arról van szó, hogy a „Ki ölte meg Laura Palmert?” kérdés jobban izgatta a nézőket, mint a „Kicsoda Bob és mit akar?” Pedig azért volt ott izgalom elég. Főleg, amikor Cooper ügynök végül átmegy a két világ közti kapun, behatol a Fekete Barlangba, szembenéz Bobbal, aki simán hatalmába keríti és most már Cooper ügynök bőrébe bújva tér vissza Twin Peaksbe, hogy… mi is? A készítők erre a kérdésre sem adták meg a választ. Ehelyett 1991-ben bejelentették, hogy ennyi volt, a sorozat kifulladt, kész. Kevesebben zokogtak a hír hallatán, mint ahányan nem.
David Lynch viszont nem hagyta magára a világot, amelyet Mark Frost forgatókönyvíróval és producerrel közösen megteremtett. 1992-ben elkészítette a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! című nagyjátékfilmet, a Laura Palmer-gyilkosság afféle előtörténetét. Bizarrul, ahogy szokta. Talán a sorozat lejárta után eltelt rövid idő okozta, talán nem, de a film valahogy nem lopta be magát a nézők szívébe. És ezzel elült a ricsaj Twin Peaksben. 25 teljes évig senki nem hallott felőle. Persze, Lynch közben járta a maga útjait. A bizarr és sötét oldalon elkészítette a Lost Highway – Útvesztőben, a Mulholland Drive – A sötétség útja és az Inland Empire című dolgozatokat, a bizarr és világos oldalon pedig a Straight Story – Az igaz történet című opuszt, amely talán a rendező legbensőségesebb alkotása. És persze kisfilmek, dokfilmek, videoklipek hosszú sorát.
25 év elteltével aztán Twin Peaks ismét életre kelt. Nem volt akkora felhajtás körülötte, mint mondjuk A trónok harca esetében, de azért a földgolyó virtuális Twin Peaks-lakói lélegzetvisszafojtva figyelték az egyre biztatóbb híreket. Különösen, hogy a gyártó beharangozta: ezúttal mind a 18 részt maga David Lynch rendezi. 2017 szeptemberében aztán elkezdett pörögni a film. Nem Twin Peaksben. De nagyon „lynchesen”. A néző időnként úgy érezte, hogy azon a bizonyos interdimenzionális kapun át visszacsusszant a Radírfej abszurd-absztrakt világába. Tényleg embert próbáló feladat az új lynchi világban eligazodni, ráadásul szinte térkép nélkül, ugyanis a korábbi két évad tapasztalata (előzetes újranézés után) vajmi keveset segít a fejjel előre berepülő nézőn. Persze Lynch tudta, mit csinál. A kezében volt mind a 18 rész, nyugodtan, módszeresen játszhatott tehát a történettel meg az idegeinkkel. Még a legbiztosabbnak tűnő támpont, maga Dale Cooper ügynök is kicsúszik a kétségbeesetten kapaszkodni igyekvő néző kezei közül. Mert kiderül, kettő van belőle. Az egyik egy doppelgänger (a gonosz Cooper), aki a második évad végén visszatért a Fekete Barlangból, és 25 évig azzal foglalkozott, hogy igen bonyolult és szerteágazó bűnhálózatot építsen ki. A másik Cooper (nevezzük bárgyúnak, amúgy a Dougie Jones névre hallgat) szintén a másvilágból érkezik, úgy néz ki, mint a régi, csak éppen teljesen megkukult. Képtelen bármiféle kommunikációra, szinte katatóniás. Szóval, nem kimondottan szerethető figura.

Az első két évaddal ellentétben, ahol a néző Cooper ügynökkel (vagy épp előtte) fedezi fel a rejtély egy-egy darabkáját, és többé-kevésbé lineárisan halad a végső megoldás/megoldatlanság felé, itt hiába is keresnénk bármiféle közvetlenül nyomon követhető lineáris logikát. Lynch szanaszét dobálja a nagy történet darabjait, hogy aztán úri kedve szerint tologassa őket elénk: tessék, itt van még egy szilánk, kezdj vele valamit, ha tudsz. A legjobb tanács, ami a harmadik évad kezdő nézőjének adható: várjon türelemmel és figyeljen. Összeállnak majd a képek, darabok, és ha nem, hát előfordul az ilyesmi. Lynch még a korábbi évadokban többé-kevésbé szigorúan betartott térbeli egységet is felrobbantotta. Twin Peaksbe tulajdonképpen jó későn térünk vissza. Ami szintén nem teszi otthonossá az élményt a sorozatot ismerő néző számára. Ha ehhez hozzácsapjuk az egyre sűrűsödő természetfeletti vagy ántivilági fejleményeket, figurákat, csavarokat, felvillantott előzményeket, ugyancsak bonyolulttá válik a sztori. Az egyik figura, bizonyos Phillip Jeffries hol a már halott David Bowie „bőrében” jelenik meg, hol pedig egy hatalmas teáskannába „öntve”.
Szerencsére Lynch nem mondott le a korábbi filmjeiben is felsorakozó bizarr, ám nagyon egyszerű és érthető módon létező, vágyakozó és cselekvő mellékszereplők kategóriájáról, akik sziklaszilárd megformálásuk okán gyakorlatilag lehorgonyozzák a folyton darabokra hullni készülő történetmozaikot. Vannak egyrészt a korábbi évadokból már ismerős alakok: például a korábbi gonosz, ám azóta megtért hoteltulajdonos, Benjamin Horne (Richard Beymer), a farönk-orákulumát mindenüvé, a másvilágra is magával hordozó Tuskólédi (Catherine E. Coulson), a régi legendák, szellemek, párhuzamos világok indián „varázslója”, Hawk seriffhelyettes (Michael Horse), a kedves bolondból még kedvesebb bolonddá váló Dr. Lawrence Jacoby (Russ Tamblyn), az enyhén szólva ijesztő Sarah Palmer, Laura Palmer mamája (Grace Zabriskie), a vajszívű pokróc Albert Rosenfeld FBI-ügynök (Miguel Ferrer), Denise Bryson, a transznemű és nagyon szexi FBI-ügynők/nő (David Duchovny) és persze a nagyot halló, de elég sok mindent értő FBI-aligazgató (akit ezúttal is David Lynch alakít). Aztán van egyetlen alak, aki régi ugyan, de sose láttuk és irtó kíváncsiak voltunk rá: ő Diane (Laura Dern, őt a Veszett a világból ismerheti a Lynch-követő), akihez Cooper folyamatosan beszél (illetve szalagra mondja tapasztalatait, gondolatait), aztán szerelmes is belé kicsit, vagy nagyon. És ott vannak az új arcok, egytől egyig remek figurák, remek alakítások: Frank Truman (Robert Forster), az új Twin Peaks-i seriff, a régi testvére, a fetisisztikus kaszinóvezér-páros, Bradley (Jim Belushi) és Rodney Mitchum (Robert Knepper), a Cooper-klón Dougie Jones bájos és igen határozott, bár enyhén fatalista felesége, Janey-E (Naomi Watts), az egész évad talán legklasszikusabb, legemberibb, miáltal leginkább szerethető figurája, Dougie Jones főnöke, Bushnell Mullins (Don Murray), az igen vonzó és fiatal és hosszú lábú FBI-ügynöknő, Tammy Preston (Chrysta Bell), az alig két-három jelenet erejéig óriásit alakító bérgyilkos-páros, Gary (Tim Roth) és Chantal Hutchens (Jennifer Jason Leigh), na és nyalánkságként a csodálatos Monica Bellucci mint természetfeletti önmaga.
A fenti (és egyéb hasonló) figuráknak hála a néző nem vész el a lynchi labirintusban. És ha a türelme és figyelme sem fogy el, a 17. rész végére helyreáll a világrend, többé-kevésbé. Na de akkor mi történik a tizennyolcadikban? Nos, ami Twin Peaksben (szokott). Íme, a válasz. Pontosabban egy lehetséges válasz. Lényegében az, amit David Lynch a világról vall: a világ nem olyan egyszerű, amilyennek látszik. Törekedhetünk mi jóra, rosszra, békére, háborúra, sikerre, bármire. Mindig van egy függöny, amely mögött ott rejtőzik egy újabb Fekete Barlang, egy újabb történetfelület. A világ mint palimpszeszt. Megfejtjük a legfelső szövegréteget, ám alatta ott a következő. És így tovább, amíg csak a Rendező kedve tartja. Ja, és ne feledjük Garland Briggs őrnagy üzenetét sem (illetve a baglyok mögött és körülöttünk tátongó űrét magáét): A baglyok nem azok, amiknek látszanak.