Mese a nyárvégről (versek)

Mese a nyárvégről

Csúcsra járatott nyár, most hanyatlik,

mit növesztgetni próbál még, éjjelre

lefagy. Lázas hónapok után gyors

lobbanásokkal kihátrál a tájból,

hidegen csillog a parton a hajnali

homok, megbotlik a Hórák táncos lába.

Szól már az új korszak húrja, pár első

akkord, szívünk a lassút szokja, tanulja,

megnő a néma idő a kőben, visszhang

a tükörben. Felszakad a szél szája, és

sóhajtva sárgul a gyep, mint a holtak.

A bukáson áttüremkedik a kevesebb

élet, a sötétség sátra egyre sötétebb,

a hideg hátsó udvarán csupasz akácok

lapos árnyéka kúszik elő. (Valaha,

ilyenkor már készülődtek a rigászok.)

Minden, mi él az ég alatt, teng s elleng.

Átmeneti idők jönnek, vesztett csaták,

hamarabb alkonyok, (közben a nyár

újra álmodja magát), s teljes pompájában

bevonul termeibe a nagyságos ősz, hullt

levelek nemzője. De ott fenn fiatal felhők

futnak, ártatlanok, nem látták Hannibál

hadát. Mire vársz, örülj, hogy élsz. Indulj

az elgurult szívek után, betakarni őket.

Mese befelé és visszafelé

Reggel, mikor a köd eléri az ártéri fákat s vastag

sávban lebeg a kásás Duna s a dermedt rét felett,

indulok hozzád. Vársz, ahol születtél, hol júniustól

augusztusig sose kellett félnem az apától.

Visz a komp, (ragyog a lenti ég, ez a gyönyörű

tévedés), visz befelé és visszafelé. Közeledik a

másik part, nekidőlök a még meleg motorház-

tetőnek, rágyújtok, (tilos, de megoldom), nézem

a Pilis növekvő hegyeit, a Sibrik-dombon táncoló

fényt, és ha majd odaértem hozzád, (ott a kőnek

is illata van), megkérdezlek, szerinted ki ringat

folyót, rétet, felhőket, (én nevezem meg, de más

ringatja őket), hiszen láttam, ahogy kiloccsan

a víz a partra, hajlonganak a fák jobbra-balra,

a sok fűszál hol erre, hol arra néz, s a felhők is

elcsúsznak az ég peremén, majd vissza, víz fölé.

Ezt a helyet most tizedszer keresem fel ezen a

napon. Itt időd, mint a tenger, jó társaságban

pihensz, s ahogy mindig, elmondom, mi történt

az elmúlt évben, mesélek a hajnali ködről, vízről,

a kert fáiról, a hidegen remegő rétről, az ég

bölcsőjéről, aztán eszembe jut valami, (irtóztató

hétköznapok), de neked se mondhatok el mindent.

Sorolom a sóvárgott lehetetlenségeket: boldog,

elégedett ember lettem, a betegségek elkerülnek,

kibékültem a testvéremmel, becsülik a munkámat,

köteteimet jegyzi az irodalmi tőzsde, jól meg is

fizetik, nincsenek adósságaim, félretett pénzem

is van, rendszeresen viszem a családot a tengerre,

hogy lássam más nyelvekbe merülni a gyerekeket,

napba tartott arccal nevetni a feleségemet, mindent

elmesélek, kezdem is, szerinted ki ringat engem,

mióta te nem. De ez majd akkor lesz, ha odaérek

hozzád, még a vízen vagyok, (egy gyűrött arc a

kompon s a közeledő part gyűrött arca egymásra

szabva), s most, hogy átlengek itt, felismerem egy

ősi bábjáték díszleteit, utazik a fiú befelé s vissza-

felé, virágot hoz, vízbe teszi, föléd, a hideg kőre,

s még te sem tudod majd, miért s miről hallgat.

‍