„Mért nincs bűnöm, ha van?” – pár szempont Szigeti Alex verseihez

Mindenki tudja meg, hogy a bűn színe olajfekete: a megbánás a nappaloké, a bűntudat, az maga az éjszaka. Amikor elalvás előtt lepereg előttünk minden vétek, amelyet ha nem is mi követtünk el, de kényelmesen végignéztük. Amikor úgy tűnik, minden lépésünk távolabb visz attól, amihez éppen közeledni kívánnánk, és kiesünk az idő kezei közül, hiába a bátor szó, az emelt fő – itt és most nem elég a felelősségvállalás.

Bruno Latour francia antropológus hibridfogalma az objektum-szubjektum, a természet-társadalom, illetve a külső-belső közti határokat igyekszik felszámolni. Szigeti Alex verseiben hasonlóképp keresztezi egymást mikro- és makrokörnyezet, a közös térben talál privát témát, a privátban pedig közöset. Úgy üdvözli a Földanyát, mintha vér szerinti rokona lenne – és úgy beszél a vér szerinti anyáról, mintha mindenki az ő keze alatt nőtt volna fel, legalábbis a személyes élmények kiterjeszthetők a tágabb társadalomra. „nézd csak fiam nézd csak / anyánk beteg volt de nagyságát / madárseregek zengték énekelték / dús folyói elefántokat itattak / kecses indáin majmok játszottak / mint szemtelen utcakölykök anno / benzinszagú betondzsungelekben” – a kultúra a természetbe gázol, és a természet indái kezünkre szorulnak. Latour szerint a klímakatasztrófa olyan hibrid probléma, amely egyszerre politikai, gazdasági, szociológiai, biológiai, technológiai stb. Szigeti Alexnél azonban szó sincs száraz, elméleti indíttatásról vagy aktivista törekvésről, és ez a versek javára válik. A versek nem didaktikusak, csupán elszenvedik a kollektív tapasztalatban a személyes fájdalmat, illetve a személyes élményben a kollektív traumát. Az elszenvedés viszont gyakran az állítások hiányának, a tartalmatlanságnak ágyaz meg. Illetve a meglévő állítások is sokszor evidenciába vagy közhelybe csapnak át, mint például a klímakatasztrófára közvetlenül reagáló sorokban: „van még pár konzervünk / néhány üveg vizünk / virágzik a növény amit ültettünk / kicsivel több a semminél” (nézd csak fiam), „nem tudom eldönteni / mikor válik az önvédelem vadászattá / (...) / azon töprengek / mennyi vér folyt feleslegesen” (erdő), „instaistenek hozzák el a megváltást / csak egy tökéletes hashtag kell / csak egy tökéletes naplemente / és egy tökéletes filter hozzá” (nyílnak a nárciszok). Tehát nem tartom szerencsésnek a direkt megszólalást – ezzel szemben a sejtető, implicit beszéd és képalkotás olyan remek sorokat termel ki, mint például: „uram. az almacsutkák miatt szólok hozzád most is” (bűnbocsánat) „a labda elgurult mással foglalkoztam / csak a dudát hallottam azt is későn / (...) / olajfekete festék a szobában / ragyogó tükör az ágy alatt” (öcsém) „és gurultak a pandák mint a biciklid / az a pótkerekes a szomjas mezőn” (nézd csak fiam). Mivel a szövegkorpuszt egyértelműen az explicit kijelentések szervezik, mégsem javasolnám a teljes kiiktatásukat, csupán a csendesebb, tömör mondatok kifaragását és központba helyezését.

József Attila kései költészetének egyik első verse, A bűn máig több változatban olvasható, hiszen a költő párszor újraírta az első szakasz utolsó sorát: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem / és jól érzem magam…” 1. „Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van.” 2. „Csak az zavar e semmiben, / hogy bűnöm odavan.” 3. „Csak egy zavar e semmiben: Mi bűnöm van, ha van?” Ez a fajta bizonytalan bűnképzet magára a létezésre kérdez rá: bűnösként születünk, legalábbis akként élünk, és érezzük a súlyát akkor is, ha éppen nem tettünk semmi rosszat. Ezek a sorok új jelentést kapnak a 21. századi kontextusban, és úgy gondolom, Szigeti Alex versei jól rímelnek erre a közérzetre, életérzésre. Az előttünk látható válogatást egyértelműen a bűn motívuma, a felelősség vállalása és hárítása köti össze. Nemcsak az imént említett retorika és színvonal, hanem a téma szintjén is egyenletes, lekövethető, koherens anyaggal van dolgunk, és ez segít a mélyebb értelmezésben, a nagyobb kép megrajzolásában. Az ismétlődő, folytonos motívumok ellenére nem gondolom, hogy Szigeti Alex önismétlő lenne: minden versben kicsit más nyelven szólal meg a bűn – talán pont az a cél, hogy a „bűntudat melegágyának” feltúrásával újabb és újabb magvakat találjunk. A magvak újraültetésével pedig reménykedhetünk, hogy olyan virágok fognak nyílni, amelyekről nekünk is eszünkbe jutnak majd új jelentések, új történetek, egy elfogadható múlt és egy olyan jövő, amiben köszönetet mondhatunk a nagymamáknak.

‍