Mentés

Dmitry Kawarga munkája.
Hét órakor felkapcsolják az összes lámpát, és minden átmenet nélkül kikapcsolják a zenét. Néhány lépésre egy karcsú, bőrnyakörves lány, fáradt arccal arra kér, induljunk el a kijárat felé. A hirtelen, hideg fény szúrósan vág bele a retinánkba, mindenki hunyorog. A hirtelen csend úgy hat ebben az óriási, így, kivilágítva barátságtalan raktárban, mintha a kőpadlóra dobtak volna egy méretes acéllemezt.
Pár másodperce még lézerek és stroboszkópok valószerűtlen, a félhomályt fel-felmetsző vibrálásában táncoltam dübörgő technóra egy lánnyal, aki rámmosolygott. A fény és a csend átmenet nélkül sepri el a helyzetet. Egy csapásra véget vet annak a hangulatnak, amiben ismeretlenül is úgy éreztük, közünk lehet egymáshoz. Most ott állunk egymással szemben, mindenféle mentség nélkül, az ösztönök félreérthetetlen, kínos egyértelműségével az arcunkon. Mintha leomlott volna körülöttünk a kapualj, ahova behúzódtunk. Védtelenül a fény, a csend és az embertömeg előtt, nem tudunk mit mondani egymásnak. Talán egyébként sem tudnánk. A barátnője belékarol, és az ajtó felé húzza. Elfordulok. Kezemben egy fél doboz olcsó sör, kortyolok egyet belőle.
A bőrnyakörves lány tizedjére is – épp rám nézve – elismételi, hogy induljunk el a kijárat felé. Karján tetoválások sűrű, fekete indái kígyóznak. Szenvtelenül néz a szemembe, rezzenéstelen arccal. Rámosolygok. Lassan emeli el hideg tekintetét. A szerep távolságtartása vagy inkább a hatalomé. Az egyenruhaként szolgáló neonsárga fényvisszaverő dzsekit, aminek a látványa nélkül nincs Londonban szórakozás, a hátára vetve viseli, mint egy palástot.
Meglepően szótlanul, azonos ritmusra dülöngél a tömeg a kijárat felé. A ruhatár előtt feltorlódik, elakad a sor. Egy bő, piros sportfelsőt viselő lány préselődik hozzám balról.
– Nálam van a világ legtermészetesebb drogja! – mondja, miközben rámkacsint. Kezével a nemiszervére mutat, és nagyot nevet. Kivillannak fehér fogai, egészen szimmetrikusan és egyformán sorakoznak, mintha egy gyöngysort tartana a szájában. Ajkai nagyok, és csábítóan puhák. Egészen közelről bámul az arcomba. A haja kék, bal szemöldökének sarkában vékony, ezüstszínű fémkarika, és jobb orrcimpájában is piercing műköve csillan. Pupillái hatalmasra tágultak, hunyorog az erős fényben. Napszemüvege hajpántként a fejére tolva. Nem csak alkohol, gondolom magamban. Arcizmai annyira ernyedtek, hogy mimikája teljesen szétcsúszik.
Arrogánsan rámosolygok. Taszít a közönségessége, mégis vonz az az ellentmondásos, gátlástalan szabadságszeretet, amivel kétségeit, félelmeit és magányát leplezni igyekszik, és az a sérülékenység, amit emiatt sugároz. A teste vibrál, egy pillanatig sem marad mozdulatlan, mintha egy senki más számára nem hallható, belső zenére táncolna. Szapora légzése simogatóan le-fel emeli karomhoz nyomott nagy, kemény melleit. Piros felsője lecsúszik, és ahogy karjait hátralendíti, hogy visszahúzza magára, a mozdulattól teljes felsőteste megfeszül, fekete blúza úgy tapad rá, hogy szinte eggyéválik fekete bőrével. Minden izmának rezdülése látszik. Nem visel melltartót, kirajzolódnak nagy mellbimbói, és a rajtuk átfűzött vastag karikák. Alakja, alacsony termete, széles arccsontja, vastag combjai, mellei és a bő sportfelső miatt tűnik teltebbnek, azonban ahogy blúza kissé felhúzódott, és kivillant alóla fekete bőre, láthatóvá vált, hogy csípője vékony, és hasa is egészen lapos. Jobbra-balra forgolódik, ahogy magára húzza a felsőt, és egyik lábáról másikra lépkedve, mintha helyben járna, húzza fel a zipzárt.
Hagyom, hogy beszéljen, én semmit sem szólok, de mosolygok rá.
– Jó volt ez a buli, bírtam, még maradtam volna! – mondja számomra nehezen érthető akcentussal. Gyere, igyunk egy sört a Kék Lóban! Itt van közel – teszi hozzá.
– Jó, igyunk egy sört a Kék Lóban! – mondom nevetve, és közben egészen megkedvelem ezt a furcsa lányt.
Egészen rásimul a karomra. Mindkét kezével átfogja, és ráfonja ujjait. Ahogy feltolja magát, hogy fülembe súgja a nevét, karomat behúzza a két melle közé.
– A nevem Arjana – mondja.
Mielőtt én is bemutatkozhatnék, úgy lódul meg hirtelen az embertömeg, mintha átszakított volna egy ajtót. A lány szorosan magához von, és görcsösen kapaszkodik belém. Az idegen testek lesodornak bennünket a lépcsőn, átnyomnak a kijáraton, és kisodornak az utcára. A többség beáll a szomszéd szórakozóhely hosszan kígyózó acélkorlátai közé, hogy bevesse magát az afterpartira. Arjana erősen kapaszkodik a bal karomba, úgy érzem, soha többet nem fog elengedni. Arcába nézek, szemei csukva vannak, fejét egészen belefúrja a vállamba. Én vezetem, és ő szinte öntudatlanul tartja velem a lépést. Amennyire tőlem telik, igyekszem egyenletesen járni. Az utcasarok felé veszem az irányt, a lány rajtam csimpaszkodik, és érzem, ahogy néha el-elveszti az egyensúlyát, és még erősebben magához szorítja zsibbadó felkarom.
Az útkereszteződés kisebb térré szélesedik. Ott már padok, virágtartók, fák állnak. A földön – hátukat a virágtartóknak vetve – és a padokon szakadt alakok üldögélnek. Többségük fekete. Félig hálózsákokba csavarva beszélgetnek egymással, telefonjaikat nyomkodják, dohányoznak, nézik az előttük elhaladókat, vagy csak bámulnak a semmibe. Egy alacsony, sánta, vietnámi kalapot viselő ember felhúzza üzlete százéves, olajfestékkel talán százszor is pirosra festett redőnyét. A mellette működő éjjel-napaliba éppen újságot hordanak. Színes pletykalapok kötegei hevernek a járdán, az otthagyott kutyaürülék és eldobált papírpoharak között. Zsúfolt címlapjaikon ismerősek az arcok, de nem tudom, kik azok. A Farringdon Station előtt már nyitva a gyorsétterem, és nyitáshoz készítik elő mellette a kávézót is. Egy elhagyatottnak tűnő ház málló fala rókahúgy szúrós bűzét árasztja.
– Szegény rókák – szólal meg karomon Arjana –, elvettük tőlük az erdőt vagy a mezőt, vagy ahol éltek! Most a házakban laknak, vagy a csatornákban, nem is tudom.
– Jól vagy? – kérdezem tőle.
– Aha – válaszolja, de nem győz meg.
– Üljünk le? – kérdezem, és megállok egy betonból öntött óriási virágláda előtt, amelynek széles pereme kényelmesnek tűnik.
– Aha – mondja, és lassan leül. A karomtól fogva maga után húz, vállamat pedig, mint egy kispárnát, számára kényelmes szögbe igazítja.
Különös érzés, ahogy ez a nő, aki teljesen idegen, a nevén kívül semmit nem tudok róla, ő pedig egyáltalán nem tudja az enyémet, hozzám bújik, és jóllehet nagymennyiségű és különböző szerek hatása alatt, de fontosnak érez ebben a hatalmas, megismerhetetlen és mindenki számára idegen városban. Semmit sem tudunk egymásról, de annyit igen, hogy nekem is jóleső érzést jelentsen, ahogy kapaszkodik belém, és nem enged el.
Közben egészen kivilágosodott. A metróállomás mozgólépcsőjéről egy terhes nő lép az utcára. Óriási hasa van, mégis tűsarkú cipőben lépdel. Címlapfotókat idéző vádlija vonzza a tekintetet. Térdig érő ballonkabátját szétfújja a szél, ingruhája fellibben formás combjain. Magabiztosan, győzedelmesen menetel tovább a téren, mint akinek az egész világ a lábai előtt hever. Száz évre tervez, vagy inkább kétszázra. Arjana és én holnapig sem tervezünk. Tekintetemmel kíváncsian követem a nőt. Egy nagy, fekete sofőrös Mercedes várja, beül valaki mellé a hátsó ülésre, és befordulnak egy birodalmi sugárút felé. Arjana és én csak ülünk céltalanul, alkoholtól és fáradtságtól lebegve egy átszórakozott éjszaka után, kívülálló szemlélőként. Egy nem annak szánt előadás hívatlan közönségeként nézzük, ahogy a legkülönbözőbb emberek, akiknek nálunk több dolguk van ebben a városban, elkezdik a napot. Bal kezemmel a lányt tartom, jobb kezemmel cigarettát húzok elő a zsebemből, és rágyújtok.
A teret lassan elárasztják a munkahelyükre igyekvő, elintéznivalóik miatt siető, a valamire vagy valakire éppen ott várakozó emberek. Néhány eltévedt turista is téblábol közöttük – értetlenül meresztik szemüket okostelefonjaik képernyőjére, tanácstalanul méregetik a Barbican negyed egyik onnan is látható, negyvenkét emeletes toronyházát. Az emberi testek betöltik, átalakítják és megszépítik a nagy négyszöget. Kaotikus mozgásban lévő, váltakozó alakjaik, színes ruháik foltjai elfedik a málló vagy csak piszkos falakat, eltakarják az eldobált szemetet, megtörik a kő, tégla és beton rideg anyagát.
Péntek van. A telefonom lemerült, és karóra nélkül indultam el a lakásomból előző nap délután. Tekintetemmel köztéri órát keresek a környező épületek vörös téglahomlokzatán és a zöld öntöttvas oszlopokon, de nem találok.
– Az utca alatt egy búvófolyó van! – szólal meg a lány váratlanul. – Ez az utca egy folyó volt, érted? Gondold el, ülhetnénk a partján, de most már nincs partja, mert nincs folyó! Beton van mindenhol, de ülhettünk volna a partján, és a rókák is.
– Jól vagy? – kérdezem tőle.
– Nem, nem vagyok jól – válaszolja, és fejét visszaengedi a vállamra. – Menjünk, igyunk egy sört, most azonnal! – folytatja követelőzve, de elcsukló hangon, és közben nem mozdul. Arcát még erősebben a vállamba fúrja, mindkét kezével erősen markolja a karomat. Érzem, hogy mindenem zsibbad, elnehezül, és nem tudok tovább abban a testhelyzetben ülni.
– Gyere, induljunk el! – mondom, de hiába.
Ujjai elernyednek a karomon, és lassan előre engedi teljes súlyát. Mindkét kezemmel támasztom, hogy ne bukjon előre.
– Mi a baj? Nagyon rosszul vagy? – kérdezem, de nem válaszol. Teste egészen elnehezedik, alig tudom megtartani. Az ijedségtől és a fáradtságtól remegnek a karjaim. Érzem, hogy izzadni kezdek. A széles peremen lefektetem az oldalára.
– Ha nem jössz helyre, mentőt hívok! – mondom a lánynak aggódva. Nem válaszol.
Előveszem a telefonomat, de már egyál­talán nem tudom bekapcsolni.
– Hé! Gyere ide! – kiáltok oda egy közelben elhaladó járókelőnek, csak ezután veszem szemügyre, hogy ki az. Hosszú, barna, kockás kabátot viselő vézna, göndör, szőke hajú, szemüveges srác. Odajön, és ijedten megáll mellettünk.
– Mi történt? – kérdezi, ahogy élérevasalt nadrágjában megroggyannak térdei.
– Rosszul lett, hívj mentőt! Én nem tudok – mondom, és telefonom sötét képernyőjét mutatom.
A srác kabátja mély zsebéből előhúz egy ócska, gombos telefont. Arjana hirtelen mozdulattal hanyatt veti magát, és felpattannak a szemei. Pontosan a föléhajoló fiú arcába néz.
– Te mi a pokolt keresel itt, Ryan? – kérdezi meglepetten és dühösen.
– Megkért, hogy hívjak hozzád mentőt – válaszolja a srác csendesen, és vézna mutatóujját felém emeli.
– Ez meg ki? – kérdezi Arjana a srác­tól, miközben ugráló tekintettel hol őt, hol engem néz.
– Zoltán vagyok, a Factoryban akaszkodtál rám – mondom mindkettőjüknek, ingerülten a kényelmetlen helyzet miatt.
– Nem tudom, ki vagy! – mondja a lány elborult tekintettel, inkább bocsánatkérően, mint provokálva, és felül. Mindkét könyökét térdeire támasztja, és tenyerébe temeti arcát.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdezem a srácot.
– Szomszédok vagyunk – avat be ismeretségük titkába szomorú hangon, és ebből a szomorúságból sejtem, hogy már többször is látta a lányt ebben az állapotban.
– Hazaviszed? – kérdezem. – Tulajdonképpen nem ismerem – mondom szabadkozva. A srác bólint.
– Nem normális ez a csaj! – mondja dühösen, amint tudatosodik benne, hogy most már neki kell bajlódnia vele, és ezzel keresztülhúzta aznapi terveit.
– Én lépek! – mondom, és előhúzom a pénztárcámat. A srác megdöbbenve nézi, azt hiszi, pénzt akarok adni neki, szemei teljesen elkerekednek, és ajkai hang nélkül, tiltakozóan szétnyílnak. Amint észreveszem, hogy félreérthet, gyors mozdulattal előhúzok egy fehér névjegykártyát, amin semmi más nem áll, csak a nevem, az e-mailcímem és a telefonszámom. Add majd oda neki! – kérem, gyorsan hadarva.
– Rendben! – válaszolja megnyugodva, miközben átveszi.
– Közel laktok? – kérdezem. Jó, hogy jöttél, nélküled nem tudom, mit csináltam volna! Nem is beszélgettünk, semmit nem tudtam róla – folytatom szabadkozva, hogy ne búcsúzzak tőle olyan kegyetlenül hirtelen.
– Elintézem én, menj csak! – válaszolja megértően, de arca egyszerre dühös és szánakozó grimaszba torzul, ahogy a lányra néz.
– Hát akkor viszlát! – búcsúzok, miközben néhány lépést teszek hátrafelé.
– Viszlát! – mondja a srác maga elé, mert már nem néz felém, a lányt nézi tanácstalanul.
Ahogy elfordulok, megkönnyebbülten felemelem a tekintetem. Az előbb még acélkék ég közben kormos szürkére változott, esőcseppek koppannak mindenhol, a lámpa zöldre vált.