Memorandum nagyapámról

Szilikózis vitte el, én csak hétéves voltam, ő hetven. Mi várható el egy hétévestől, mire emlékezzen? Talán a szilikózisról is többet tudok, mint róla. Gyakori foglalkozási betegség, a szilíciumporok tartós belégzése okozza. A tüdő fokozatosan elhegesedik, ez légzési nehézségeket és légszomjat eredményez. Vasgyárban is dolgozott, köveket is megmunkált. Csoda-e, hogy utolérte a szilikózis? Az elnevezés a latin silex, silicis szavakból származik, ellátva a betegséget jelölő -ózis végzettel. Elborzadok, ha arra gondolok, hogy milyen sok ózisba belehalhatunk, példaként ott van a szklerózis, a trombózis, a tuberkulózis, s ha ezekbe nem is, de néhány diagnózisba mindannyiunknak jó esélye van beleilleszkedni.

Ahogy nagyapa sírjánál állok, elképzelem, ahogy a törött üvegeket hozza ki a temető sarkába. Az öregek mindig ezt csinálták, ha felgyűlt otthon az üvegtörmelék. Vödrökben vagy zsákokban gyűjtötték a műhely vagy a csűr egy pókhálós sarkában, és mikor kedvük lett rá, vagy épp nem került más, amit csináljanak, megindultak vele, és kivitték a temető sarkához. Kopottszürke nadrág, sötétzöld ing, sötétkék gyapjúmellény van nagyapámon. Enyhén borostás arcán az élet gondjainak mély barázdái látszanak. Nem is csoda, két fiút nevelt fel. Keresi a zsákot, nem találja. Szól nagymamának, aki persze egyből tudja, hol van, odaadja. Kezében egy fehér zsákkal elindul a műhely felé, megáll, szuszog, ismét elindul. Bemegy a műhelybe, félig rakja meg a zsákot, mert tudja, hogy többet már úgysem bírna el. Kihozza, leteszi a ház előtti placcra, s mélyet sóhajt, jelezve, hogy a lehetetlent akarja kierőszakolni önmagából. Látja, hogy alkonyodni kezd, egy pillanatra elgondolkodik, hogy nem lenne-e jobb holnap reggel elindulni, de jelleméhez híven elveti a halogatást, ő a ma embere. Fiatalos lendülettel felkapja a zsákot a hátára, így indul a kapu felé.

Nemrég még ő festette le a kaput. Szeretett festeni. Mesélték, hogy egyszer nagymama hazament Vásárhelyre a szüleihez, mire ő egész hétre bezárkózott. Mielőtt anya elindult, hogy hazahozza nagymamát a busztól, gondolta, hogy csak bemegy, hogy megnézze, minden rendben van-e. Így derült ki, hogy egész héten festett, az összes ablakkeretet lemázolta rikító pirosra. Nem tudom, mit mondott neki anya, de mire nagymamával hazaértek, az összes ablakkeret újra barna lett. Anyától – messziről érkezvén a családba – eléggé tartott. Egyszer, amikor a sarki boltba legelőször hoztak forró csokit, anya beküldte a boltba, hogy kérjen Margit nénitől három forró csókot. Nagyapa kételkedett, rá is kérdezett, hogy biztos-e, hogy így kell kérje, amit kell vegyen, de anya megnyugtatta, így csak elment. Néhány perccel később kivörösödött arccal jött vissza, kezében a három plikk forró csokival.

A lendülete sajnos csak a kapuig tart. Leteszi a zsákot, próbál levegőhöz jutni, de a betegség miatt ez is kihívás, csak hörögni tud. Újra megfordul a fejében, hogy elhalasztja holnapra az utat, de elhatározza, hogy mivel már leért a kapuig, biztos nem fog dolgavégezetlen visszamenni. Kinyitja a kaput, kiteszi a zsákot, és még vet egy pillantást a csűr mögött eltűnő napsugarakra. Csendesen behajtja maga mögött a kaput, dacolva az alkonnyal, a fáradtsággal, a szilikózissal és az öregséggel. Felveszi a zsákot a hátára, elindul: lassan, ütemesen, fokozatosan, akárcsak egy gőzmozdony. Ráfordul a házuk mögött lévő utcára, már magabiztosabbak a lépései. Elér a házuk oldaláig, ismét csak hörögve tud levegőt venni.

A ház alapjához még ő szaggatta és munkálta meg a köveket. Nagymama mesélte, hogy kiskoromban mindig áhítattal figyeltem, ahogy a kövekkel dolgozik. Egyszer ki is akartam próbálni, s megkértem, hogy hagyja, hogy én is spicceljem a követ. Nem akarta engedni, tudta, hogy a kalapáccsal rá fogok ütni a kezemre. Ismét megkértem, ismét nemet mondott. Erre szebben kértem: „Édes, kicsi tatikám, légy szíves engedjed, hogy én is spicceljek”, mire meggyűlt a könny a szemében, és ideadta a kalapácsot, de csakugyan ráütöttem a kezemre, így hamar elment a kedvem a spicceléstől. Utólag mondta el nagymamának, hogy azért adta ide a kalapácsot, mert ilyen kedves megszólításban addig soha nem volt része. Nagymama sohasem szerette, hogy a kövekkel annyit dolgozik. Reggel kiült az udvarra a kövek mellé, s azon a napon nem is csinált semmi egyebet, azokkal dolgozott, a pajtamarha és más munkák pedig nagymamára vártak. Mondta is egyszer, hogy ő csak a nyugvóköveket szereti, amelyeken meg tud az ember pihenni, ha fáradt.

Nagyapa továbbáll. A következő pihenőhely egy szilvafa árnyéka. Onnan már látja a temetőt, nincs messze. Úgy számolja, hogy négyszer kell megállnia pihenni, szuszogni. A nap sugarai aranyló fátylat terítenek a mezőre, a kora őszi alkony békéje pedig megszokott könnyedséggel telepedik rá a tájra.

A megállók után, háromnegyed óra elteltével nagyapa odaér a temető falu felőli sarkához. A napsugarak aranyló fátylát ekkorra már felbontotta a hegy felől érkező hűvös fuvallat. Az alkony nyugalmát hamarosan az este titokzatossága űzi a következő domb mögé. Leveti a zsákot a hátáról, kiegyenesedik, körbenéz. Sokak pihennek itt az ismerősei közül. Talán eszébe jut, hogy az öröklött bűn miatt hamarosan az ő osztályrésze is egy pihenőhely lesz ebben a nagy sírkertben. Nem harcol a gondolattal, de bele sem akar gondolni, ezért újra felveszi a zsákot a hátára, és elindul a cél felé. A kerten kívül ő, a kerten belül sírkőre vésett, fára faragott nevek vannak. Egy özvegyasszony a férje sírját gondozza, árvácskákat szeretne ültetni. Nem veszi észre nagyapát, nagyapa sem őt. Az asszony ujjával helyet akar csinálni az árvácskának, de mire beledugja a mutatóujját a földbe, nagyapa ismét nehezen kap levegőt és hörögni kezd. Az asszony megijed, gyorsan kiveszi az ujját a földből. Nem tudja, hogy mire gondoljon. Újra próbálkozik, de nagyapa ismét hörög. Az asszony újra kikapja ujját a földből. Elsápad, titkon felkészült, hogy megint ez lesz, de nem tudja mivel magyarázni a hangot. Eljött volna a feltámadás? Az ura most jönne ki a sírból? Neki akar üzenni valamit, s ha igen, mit? Minden megfordul a fejében. Elborzasztja, hogy nem tudja a válaszokat. Félni kezd, de valamelyest sikerül megnyugtatnia magát, arra gondolva, hogy biztosan csak a szél és a kertszéli fák találkozásának hangját hallotta. Ezen felbátorodva harmadszor is belemélyeszti ujját a földbe, sokkal mélyebbre, sokkal határozottabban, mint eddig. Nagyapa ismét hörögve vesz levegőt. Ennyi elég volt az asszonynak, felszökik a sír mellől, felkapja az árvácskákat és az öntözőt, s fokozatosan felgyorsulva kezd futni a temetőkapu felé. Csak most érzékeli igazán, hogy már sötétedni kezdett. Valahogy megtalálja a temető felső kapuját, és sietve hazafelé veszi az irányt.

Nagyapa lassan ér el a temető sarkához. Ott kiüríti a zsákot. A pihenésre készülő mező lágy hangjait és a nem messze lévő országúton elhaladó autók zúgását a hörgése és az üvegek zörgő csilingelése töri meg. Még pihen valamennyit, s tudva, hogy az út felét sikerült megtennie, már nyugodtabban indul hazafelé. Elégedett, hogy nem hagyta másnapra a feladatot. Holnap már öregebb lenne és jobban elfáradna.

A sírjánál állok. Az este békés hangjai lecsillapítják a bennem felörvénylő érzéseket. Halála óta csak a kőfal nem változott semmit, még mindig töretlenül hirdeti készítője kitartó jellemét. Az ablakkeretekről már elkezdett lepattogni a barna festék, előtűnt a rikító piros, rákényszerít, hogy újra emlékezzek nagyapámra. Várom, hogy ismét levegőt vegyen, várom, hogy ismét legyen. Erre, úgy tűnik, még várnom kell. A temető kertjén túl üvegszilánkok csillannak meg a holdfényben.

Gothárd Krisztián 2001-ben született Szentegyházán. 2020-ban végzett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, majd épületgépésznek tanult. Jelenleg édesapja vállalkozásában dolgozik.

‍