Megvan a diagnózis, de hol a terápia? Benő Attila és Péntek János könyvbemutatójáról

Hol beszélnek a „legszebben” magyarul? Van-e jövője a magyar nyelvnek Romániában? Milyen előnyei és árnyoldalai lehetnek a kétnyelvűségnek? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel Benő Attila és Péntek János közös könyvbemutatóján, amelyen A magyar nyelv Romániában (Erdélyben) című munkájukat ismertették a Romkertben augusztus 21-én, a Kolozsvári Magyar Napok utolsó napján. A szerzőkkel Sorbán Angella és Biró Annamária beszélgetett. Bevezetőként Sorbán Angella kiemelte, hogy rendkívül olvasmányos és közérthető munkával van dolgunk: szerteágazó, multidiszciplináris szempontrendszer mentén térképezi fel és vonja le a romániai magyarok nyelvi kölcsönhatásainak konzekvenciáit, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a szórványvidékekre, a nyelvközösségek közti hatalmi viszonyokra. A beszélgetés rögtön a lezáró fejezet problémafelvetéséből indult ki: mi a magyar nyelv jövője? A kötet úgymond felállította a „diagnózist” különböző nyelvi folyamatok és (el)változások magyarázatára, az azonban nyitott kérdés marad, hogy ezt miképp lehetne „orvosolni”.

Péntek János kiemelte, hogy a nyelvközösség és a nyelv helyzete szoros összefüggésben áll, ennek értelmében a kötet is két fontos terepmunkán és kutatáson alapszik (az előbbire 1996-ban, utóbbira 2019-ben került sor). Ugyan tizenhárom év nem tűnik soknak, mégis nagyon gyors mozgásokat figyeltek meg, időközben kialakult egy új nyelvésznemzedék, amely hasonló kutatásokat folytat, illetve megalakult a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, amelyet azóta is egyedi intézményként tartanak számon, hasonló tudományos hálózat nincs a Kárpát Medencében. Az előző kötetekben egyfajta helyzetképet vázoltak fel, amelyek alapján levonhatók bizonyos konzekvenciák – ezzel többnyire a lezáró fejezet foglalkozik. Kockázatos bármilyen társadalomtudományi prognózist felállítani, mert egy olyan korszakhatár, mint Trianon vagy a rendszerváltás egyszerűen előreláthatatlan változásokat idéz elő.

Amit napjainkig változatlannak lát minden romániai régióban az a magyar nyelv az állami nyelvnek való (részben korlátozó, diszkriminatív) alárendeltsége – ebből adódóan egyre nagyobb társadalmi probléma lesz a magyar nyelv térvesztése. Értelemszerűen ennek elsősorban demográfiai okai vannak (kevesebb gyermek születik, egyre többen hagyják el az országot), ugyanakkor megtévesztő faktor lehet a kétnyelvűség is: különösen Erdélyben érezhető egyfajta felcserélő kétnyelvűség, amely idővel nyelvi asszimilációhoz vezethet. (Ideális esetben a helyi kétnyelvűség magasszintű, anyanyelvdomináns kétnyelvűség kellene legyen ahhoz, hogy a magyar nyelv minél tovább fennmaradjon.)

Ennek kapcsán Benő Attila kiemelte a beszélők elhanyagolhatatlan szerepét: a felmérések azt is kimutatták, hogy az erdélyiek több mint háromnegyede véli úgy, hogy náluk otthon beszélik a legszebben magyarul. A nyelvi presztízs hasonlóképp fontos szempont lehet, hiszen, ha egy közösség nagyra tartja az anyanyelvét, nagyobb eséllyel marad fenn (ezt támasztja alá a moldvai magyarok szomorú példája, akik körében egyre csökkenő presztízs övezi a magyar nyelvet), ugyanakkor az is megfigyelhető, ahogy a történelem során a nyelvjárások stigmatizációja az oktatásban is kihatott a romániai magyar nyelv alakulására. Péntek János épp ezért mindenképp az oktatásban alkalmazná a „terápiát”, hiszen épp a nyelv változatosságának értékét kell megőrizni, a nyelvi sokszínűség nagyobb támogatásra szorul mind az iskolai, mind a felsőoktatási körökben.
Lezárásképp Benő Attila megemlítette, hogy sokan félreértik a kétnyelvűség fogalmát: nem csak azok kétnyelvűek, akik anyanyelvi szinten beszélik mindkét nyelvet. Tulajdonképpen bárki kétnyelvű, aki képes akár társalgási szinten megértetni magát a másik féllel. Ennek kapcsán a kutatások arra is rámutattak, hogy – mint annyi mindent – az erdélyi magyarok hajlamosak leértékelni a saját (idegen)nyelvtudásukat.