.svg)
Jelenet az előadásból. Fotó: Sándor Levente
Egyszerűen és szépen elmesélni ezt a történetet – ez volt a szándék, nyilatkozta Victor Ioan Frunză rendező a bemutató előtt. „Én elsősorban a szerző által feltett kérdéseket helyeztem előtérbe. Ezek nagyon mélyek. Amit én próbáltam, hogy ezeket a kérdéseket felszínre hozzam és megmutassam időszerűségüket.”
A Csíki Játékszín Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely című darabját mutatta be február 27-én. Jelen írás a március 1-jén látott előadásról készült.
Nincs általános recept, hogy ki miért került ide, különböző emberek, emberi sorsok sorakoznak fel az előadásban, Vászka Pepel (Puskás László) például azért lett tolvaj, mert gyerekkorától megbélyegezték ezzel, a Báró (Bende Sándor) viszont lecsúszott, (avagy képzelt) nemes. Többnyire nincs semmilyük, némelyikük még a nevét is „elvesztette”. Klasszikus értelemben vett főszereplő sincs, mindenki egy a sok közül az adott helyzetben.
Anna nehéz légzése tölti be a teret, hol felerősödik, hol meg „háttérben” hallatszik. Ettől a légzéstől szinte érezhető a dohos, fojtó levegő, ami a tömegszálláson uralkodik, a kilátástalanság, ebben a légzésben benne van a nyomor minden keserűsége. Minél hangosabban köhög Anna (Fekete Bernadetta), annál hangosabban kalapál Klescs (Vass Csaba), a férje, aki éveken keresztül verte. Talán saját lelkiismeretének a hangját szeretné túlkalapálni, annak ellenére, hogy úgy tűnik, nincs is neki ilyen. Mintha teljesen elhatárolná magát a feleségétől, egyik-másik lakótárs is többet törődik vele, mint ő. Kvasnya (Bartalis Gabriella) ételt hoz neki – amit ő férjének ad. A Színész (Veress albert) a köhögéstől fulladozó Annát próbálja a friss levegőre kivinni. Egyik legszebb jelenete az előadásnak, amint a köhögő, alig támolygó Annát a Színész vonszolja a kijárat fele. Útközben ő maga is köhögni kezd és elgyengül, a két imbolygó figura egymásra bugyog, a többiek közönyösen nézik. Kacagunk, de a torkunk elszorul.
A párhuzamos történések a színpadon nagyon jól működnek. A rendező biztos kézzel vezeti a nézőt, hogy mikor mire kell figyelni. És hiába figyeljük folyamatosan Annát, mivel tudjuk, hogy nincs sok hátra már neki, a Vászka Pepel körüli csetepatéban észre sem vesszük, hogy megszűnik a lélegzése. Akárcsak élete, halála is inkább nyűg (ki kell hívni a rendőrséget, pénz kell az eltemetésére stb.). A menhely legtöbb lakóját fel sem kavarja a haláleset – nyugodtan lefekszenek aludni.
A házfalakat nagy katonasátrak jelzik, a fekhelyek olajoshordókra helyezett deszkákon vannak – a haldokló Anna a lépcső alatt húzza meg magát – takaróként szolgáló rongyok a földön, az asztalt deszkákból rögtönzik, mikor kell. A színpadkép (díszlet/jelmez: Adriana Grand) jelzi: bárhol, bármikor megtörténhet ugyanez.
A jelmezek nagyon beszédesek, néhol túlhangsúlyozottak. De segítik a nézőt abban, hogy behatárolja, ki-kicsoda, még mielőtt az adott szereplő elmesélné a saját történetét. Mert mindenikük egyszer csak vissza- és előretekint, mindenki elmeséli – ha nem is teljes egészében – hogy miként került ebbe a helyzetbe. Van, aki végleg lemondott arról, hogy valaha szebb jövő is lesz, van, aki még álmodozik.
Mindenkinek megvan a gyenge pontja (ettől lesznek még emberibbek – nem emberségesek!), még a menedékhely rettegett tulajdonosának is. Őt épp egy tolvaj szarvazza fel. Keresztes Szabolcs szépen építi fel a mások hátán felkapaszkodott, szívtelen és kicsinyes háziúr, Kosztiljov figuráját. Felesége, a kegyetlen és számító Vaszilisza (Szabó Enikő) szintén visszaél helyzetével. Nem tudja – nem is akarja – fékezni dühét és bosszúvágyát, amikor egyértelműen kiderül, amit addig csak feltételezett: addigi szeretője, Vászka Pepel, akiben a megoldást látta, hogy megszabaduljon a férjétől, a húgába szerelmes. A két lánytestvér tökéletes ellentéte egymásnak: míg előbbi kiforrott, érett nő, aki fondorlattal és erőszakkal próbálja megszerezni, amire vágyik és fúriaként söpör végig a színen, Natasa naiv, álmodozó fiatal leány, aki inkább érzi jól magát a menedékhely lakói között, mint fent a házban. A társulat két fiatal színészét láthatjuk Natasaként, (Bokor Andrea és Czikó Juliánna), az általunk látott előadásban Bokor Andrea játszott. A két fiatal – főként Luka biztatására – egymásra talál egy pillanatig.
Akárcsak magában a darabban, az előadásban sincs egyértelmű válasz arra, hogy ki is az a furcsa személy, Luka, aki egyszer csak megjelenik a menedékhelyen és az ottlakók némelyikének tereli a sorsát nem jobb, de más irányba. Köpenyére (ortodox) szentek képei vannak pingálva, mindig tudja, hogy adott helyzetben mit kell mondani. Fülöp Zoltán Lukája jóindulatú öregember, aki mintha megváltást hozna a menhely lakói számára. Ebben a világban már az is nagy dolog, hogy meghallgatja az embereket. Mindenképp felvillantja a jobb élet lehetőségét, vagy legalábbis a reményt, hogy van kiút a nyomorból. Van, akinek valóban segít, Annának a kegyes hazugsággal talán könnyebbé tette utolsó óráit. A Színész viszont nem tudja elviselni, hogy átverték, hogy talán nincs is az általa álmodott hely, amelyet az öreg mesélt neki, és ahol az „organizmusát” meggyógyítják. Kudarcba fullad Natasa és Vászka szökési kísérlete is. Aztán, miközben Kosztiljov és Vaszilisza bent a házban épp Natasán töltik ki bosszújukat, Luka fogva hátizsákját, minden teketóriázás nélkül lelép. Lukát épp az érti meg, aki teljesen ellentétes nézeteket vall vele: Szatyin (Kozma Attila). Luka eltűnése után kielemzi és ő kezd szónokolni az életről, a dolgok rendjéről. Az előadás – a darab – felveti ugyan a kérdést, egyértelmű választ mégsem ad arra, hogy a becsületes munka (némelyik szereplő büszke arra, hogy ő munkás), vagy éppen a trógerkedés által lehet túlélni. Arra sincs egyértelmű válasz, hogy a kegyes hazugság, vagy a kegyetlen igazság a jobb megoldás (előbbi nézetet Luka vallja, utóbbit Szatyin állítja).
A sorsok alakulására nem lehet sablont húzni: ezek boldogok lesznek, ezek nem. Egy valamiben általánosíthatunk: a kitörési kísérletek ebből a világból így vagy úgy mind kudarcba fulladnak. A szereplők mind áldozatok (ki a társadalom, ki a saját maga hibájából). Ideig-óráig tudják tartani a látszatot. A mélybe nagyon könnyű lekerülni. Felfele már nem annyira járható az út. Egyvalakinek sikerül – talán. Kvasnyának (Bartalis Gabriella), az özvegy kereskedőnőnek. Kosztiljov és Vaszilisza után ő veszi át a menedékhely „üzemeltetését”. De az ő „felemelkedése” is felemás. Míg a darab elején határozottan kimondta, hogy neki többé bizony férj nem kell, most ő „veszi el” Medvegyevet (Giacomello Roberto) férjül, és sejteni lehet, hogy ebből sem lesz idilli házasság. A régi lakók helyére újak jönnek a menedékhelyen. Az élet (bármilyen is) megy tovább. A mélyben. Az előadás ugyanakkor szép csapatmunka. Frunză nemhiába szeret visszajárni ide.
Csíki Játékszín. Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely. Fordította: Morcsányi Géza. Szereplők: Keresztes Szabolcs, Szabó Enikő, Bokor Andrea, Giacomello Roberto, Puskás László, Vass Csaba, Fekete Bernadetta, Dálnoky Csilla, Bartalis Gabriella, Kosztándi Zsolt, Bende Sándor, Kozma Attila, Veress Albert, Fülöp Zoltán, Pap Tibor, Bilibók Attila. Rendező: Victor Ioan Frunză; dramaturg, rendezőasszisztens: Budaházi Attila; díszlet- jelmeztervező: Adriana Grand.
