Megtorpanás

Na, majd itt! Ezekkel a szavakkal nyitott be a vidéki barackos végében megbúvó kerti lakba. Valamikor a dédapjáé volt a birtok, aztán amikor meghalt az apja, rá szállt az örökség. Nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy egyórányi autóútra a mostani lakhelyétől van egy félhektáros földje. Idővel aztán megszerette a kerti munkát, nyaranta gyakran leutazott, hogy eltöltsön néhány napot a birtokon.

Felkattintotta a főkapcsolót, majd a lámpát. Hátizsákját az ágyra dobta, körülnézett. Minden úgy volt, ahogy a nyár végén hagyta: szalmakalap a fogason, messzelátó az íróasztalon, alatta egy félig teli pálinkásüveg. Lehajolt érte, kinyitotta és jól meghúzta, hátha enyhül a csontjáig hatoló decemberi fagyos hideg. Bekapcsolta a hősugárzót, majd leült az íróasztalhoz, kezével végigsimított a lapján, közben kikémlelt az asztalt övező üvegfalon, látja-e a folyót. Nem látta, pedig alig múlt öt óra, de a tájat már sűrű sötétség rejtette. Úgy ült a panorámaablak előtt, mint egy reptéri diszpécser, aki a radarjelzések alapján irányítja a légi forgalmat. A sötét ellenére azért így is akadt néhány tájékozódási pont, jobbra a sok-sok éve a vízben elhagyatottan álló szénrakóra szerelt reflektor, balra a folyón átívelő híd kandeláberei, a túlsó parton, távolabb meg a domboldalban álló házak ablakaiban sárgálló fény. Nem zavarta a gyér látvány, sőt, inkább megnyugtatta, olyan volt, mintha érezné az előtte elterülő tájat. Elégedetten állt fel az asztaltól. Ez jó lesz, menni fog, állapította meg. Előhalászta a hátizsákból a laptopját, majd óvatosan, szinte ünnepélyes mozdulattal az íróasztalra helyezte és felnyitotta. Néhány kattintást követően egy üresen világító word dokumentum jelent meg a monitoron. Újra odaült az asztalhoz, lenyúlt a palackért, kortyolt belőle, majd könyökölve összekulcsolta a két kezét. Összpontosított. Percekig elszántan fúrta bele tekintetét az üres lap fehér csillogásába, aztán amikor már szinte teljesen elvakította a felé áradó fény, megadóan lehunyta a szemét. Az lehetetlen, hogy most se sikerüljön, futott át az agyán.

Valamikor az ősz közeledtével kerítette hatalmába az a nyugtalanító érzés, hogy ami addig gördülékenyen ment, az nehézkessé vált, sőt, teljesen megrekedt. Egy írónak írnia kell, ez a dolga, persze vannak jobb és rosszabb időszakok, de az elmúlt három hónap maga volt a pokol. Van ilyen, ezt hívják alkotói válságnak, próbálta megmagyarázni a feleségének a huzamosabb ideje tartó tétlenségét. Egyszerűen nem megy, de ne félj, menni fog, csak idő kérdése. Az asszony, aki könyvelőként dolgozott, jóságos vagy inkább lekicsinylő mosollyal fordult felé, becsukva a számlakönyvet, türelem, drágám, ne feszélyezd magad, minden rendbe jön, amíg bírom, nem lesznek anyagi gondjaink. Lerítt róla, hogy valójában hidegen hagyják férje lelki tépelődései, elég a maga baja. Hát, igen, az idő, gondolta az író, előbb-utóbb mindent megold. Kipróbált már minden praktikát. Rápihent az írásra, kikapcsolódott, elkezdett jógázni, teljesen elvonatkoztatott az előtte álló feladattól, módszeresen igyekezett téma után nézni, jegyzetelt, cetlizett, éjjel gyakran arra riadt fel álmából, hogy próbálja visszaidézni az éjszaka gondolattöredékeit, de amikor odaült a billentyűzethez, mintha elvágták volna. Szellemi impotencia! Végső elkeseredésében találta ki, hogy talán a környezetváltozás segíthet. December ide vagy oda, meghozta a döntést: néhány napra kiköltözik a kerti lakba.

Az első sikertelen próbálkozás után azzal vigasztalta magát, hogy talán túl hamar ült le a géphez, időt kellett volna hagynia magának az átálláshoz. Lecsukta hát a laptop fedelét, evett valamit, majd az estét henyéléssel töltötte, s mire a pálinka elfogyott, el is nyomta őt az álom.

Reggel sűrű havazásra ébredt. A folyamatosan hulló hópelyhek fehér fátyolként takarták el a kilátást. Lerúgta magáról a takarót, kikelt az ágyból, és nyújtózott egyet. Lenyűgözte a látvány. Ami még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rá, az a szokatlan csend volt. Mintha egy pillanat alatt lehullt volna róla a letargia, újra erősnek és tettre késznek érezte magát. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, kitárta az ajtót, és csak úgy, mezítláb, pizsamában kifutott a friss hóba, vett néhány mély lélegzetet, majd vacogva visszasietett a házikóba. Felöltözött, összeütött egy könnyű reggelit, elfogyasztotta, majd odaült az íróasztalhoz. Felnyitotta a laptopot, s amíg felfutott a rendszer, nagy élvezettel szürcsölgette a kávéját. Régen érezte ennyire szabadnak és összeszedettnek magát, elzárva a külvilág zajától, lehántva magáról a mindennapi gondok fojtogató burkait, tudta, hogy ennél eszményibb környezetet el sem képzelhetne magának. És ez a hóesés! Micsoda idilli kulissza! Minden adott, hogy újra átélje az írás örömét.

Az első órában tekintetét hol a monitoron villogó üres lapra, hol az ablakon túli behavazott tájra fókuszálta, merész párhuzamokat vonva a két hófehér felület között. Már-már odáig jutott a gondolataiban, hogy ahogy a havas táj egyöntetűsége is valamiféle tökéletességet szimbolizál, úgy a hófehéren ásító üres lap is, és az írás, a betűk fekete serege csak megszüntetné annak makulátlanságát, akár piszok a hóét.

Dél körül elállt a havazás, a méltóságteljesen hömpölygő folyó újra teljes pompájában tárult elé. Most láthatóvá vált a szénrakó is, ahogy hosszú lábú, óriás vízimadár módjára kiemelkedett a vízből, és a távolban feltűntek a hídon átkelő gépkocsik is, de hangjukat szerencsére elnyelte a távolság.

Ebédre felmelegítette az otthonról hozott lecsót. Miközben ette, azon töprengett, mit tehetne még az ügy érdekében. Jó döntés volt, hogy kiköltözött a kerti lakba, ez biztos, mint ahogy az is, hogy majd szétfeszíti az íráskényszer. Visszaemlékezett, amikor az első novelláskötete anyagát írta, soha nem keveredett a mostanihoz hasonló alkotói válságba. Annyi ötlete volt, hogy szinte megállás nélkül írt. Meg is lett az eredménye. Mind a kritika, mind az olvasók szerették a kötetet. De most? Lehet, hogy kiírt magából mindent, ami kikívánkozott?

Amióta a világjárvány rátelepedett a mindennapokra, egysíkúvá vált a közbeszéd. A bezártság, a megszorítások és a fertőzéstől való félelem sivárrá változtatta az emberek életét, így az övét is, alig történt említésre méltó esemény, leszámítva a haláleseteket, az oltottak és oltatlanok örökös viszálykodását, az újabb és újabb csodaszerek megjelenését és az összeesküvés-elméletek végtelen sorát. Idővel aztán ezek is kiégtek mint potenciális témaötletek, főleg, amikor elárasztották a könyvpiacot a hitelesnél hitelesebb karanténnaplók. Nehéz volt elvonatkoztatni a világ pusztulásától. Ingerre, élményre van szükségem, zárta le magában a gondolatsort. Ahogy alkonyodott, egyre jobban érezte, hogy a saját csapdájába esett. Itt kinn minden tökéletes, mozdulatlan és örök, a táj, a fák, a folyó, a dombság, mind az örökkévalóság részei, szinte kikezdhetetlenek, sehol egy porszem a gépezetben, steril az egész. Elkeseredésében már majdnem arra vetemedett, hogy épkézláb téma hiányában megírja írói válságának történetét, amolyan róka fogta csuka módjára. De aztán inkább úgy döntött, fut egyet a városban, hátha a fizikai teljesítmény jótékony hatással lesz az agyműködésére, vagy csak egyszerűen, ha szerencséje lesz, rátalál arra, amit keres.

Szerette a futást. A nagyvárosban, ahol lakott, heti rendszerességgel teljesítette a maga által megszabott távot a közeli sporttelep rekortán pályáján. Mindig jóleső érzéssel, kellemesen kifáradva tért haza, szinte újjászületett. Most újdonság volt számára, hogy a természetben futhat, főleg a friss hótakaró miatt. Hat óra volt, a nap már rég lehanyatlott a folyó mögé, szuroksötétség telepedett a kerti lakra, fejére csatolta a spotlámpát, és nekivágott a kisváros központjába vezető útnak.

Különös élmény volt a kopasz gyümölcsfák és szőlősorok között megtenni a táv első részét, sportcipője alatt ropogott a hó, néha megcsúszott, amire a fejlámpa fénye nyugtalan vibrálással reagált. Távolabb egy vadnyúl árnya suhant át előtte, valahonnan macskanyávogás hallatszott, át is futott az agyán, vajon mi jöhet még, növelte a tempót, hogy minél hamarabb kijusson a főútra. Kissé megkönnyebbült, amikor elhagyta a szőlőhegyet, a gyári utat bevilágító lámpaoszlopok fénye nyugtatóan hatott rá. Az út melletti járdán futott tovább, egy enyhe emelkedőt leküzdve szeme elé tárult a városka egyik lakótelepe. Valamikor ott lakott a szüleivel, jól ismerte a terepet. Úgy döntött, mégis inkább a kertes házak között folytatja útját, be is fordult az első utcába, ahol a családi házak frontja egészen a járdáig kinyúlt. Futás közben rápillantott az okosórájára, már húsz perce futott, több mint három kilométert tett meg, a pulzusmérő az ilyenkor szokásos értéket mutatta. Kifejezetten élvezte, hogy a sportpályán való monoton körözéssel ellentétben itt folyamatosan változott a környezet, még ha a terep nem is volt egyenletes. Emberrel alig találkozott, mit is csináltak volna az utcán hétköznap este hat után sötétben, hidegben. Mindenki behúzódott az otthonába, és a nyárról ábrándozott. Bármennyire is igyekezett a futásra összpontosítani, a kivilágított ablakok egyre vonzották a tekintetét. Nem volt az a pletykás, kukkoló típus, de azért az írói kíváncsiság utat tört magának. Futás közben be-belesett a mellette elsuhanó ablakokon, volt, ahol a függöny vagy a félig lehúzott redőny megakadályozta abban, hogy egy pillanat töredéke alatt bármit is meglásson, viszont több ablak nem volt elsötétítve, úgy, ahogy azt néhány éve Amszterdam utcáin sétálva tapasztalta. Persze, ott amúgy sem divat a függöny.

Az utca végéhez közeledve egészen fellelkesült. Rájött, hogy a játék lényege épp a futásban rejlik, hiszen így minden bekukkantás csupán egy villanásnyi időt hagyott neki a látottak értelmezésére, a többi már a fantáziáján múlt. Olyan szórakoztatónak találta az egészet, hogy végül még egy utcát beiktatott a futástervbe. Az első ház ablakában egy atlétatrikós, bajuszos férfi épp a szájához emelte a kanalát, miközben a tévét bámulta. Ennyi információt volt képes befogadni ilyen rövid idő alatt, és már jött is a következő villanás. Fehér-barna foltos kutya trónolt egy hatalmas fotelban, de mintha szarva lett volna! Szarva? Akkor talán kecske volt? A fotelban? Nem volt ideje tovább csodálkozni, mert egy újabb ablak közeledett. Derékig érő hajú nő ült egy tükör előtt, és mintha… mintha pisztolyt szegezett volna a halántékához! Jesszusom, de hiszen ez képtelenség, gondolta futás közben. Vagy csak egy hajkefe volt? Igen, valószínűleg egy hajkefe volt, mondta ki színlelt magabiztossággal. Mindenesetre fura ez a játék, nyugtatgatta magát, mert hát csak egy játék, nem igaz? Mintha egy galéria szürrealista képei jelentek volna meg előtte, kimerevítve a pillanatot. Egy élő panoptikum, nevetett magában. Akár címet is adhatnék nekik, gondolta kissé megkönnyebbülten. Amikor a következő ablakhoz ért és oldalra fordította a fejét, teljesen váratlanul érte a látvány. Egy meggyötört arc préselődött az ablaküveghez, alig fél méterre tőle, vissza is hőkölt, kiesve a futás ritmusából, de nem állt meg, sőt, a sokk hatására még nagyobb sebességre kapcsolt. Mi volt ez, kérdezte önmagától, s újra a szeme előtt lebegett a fájdalomtól eltorzult arc a sikolyra nyílt szájjal, talán még hallotta is az üveg mögül tompán kiszűrődő segélykiáltást, ha az volt egyáltalán. Az agyába villant, hogy talán vissza kellene fordulnia, és megbizonyosodni róla, hogy valóban látta azt, amit látott, vagy csak a fantáziája teszi próbára az idegeit. De nem fordult vissza, megszegte volna a maga által kiötlött játékszabályokat. Maradt a kétely, a bizonytalanság és az agyába égett kép, ami kísértetiesen emlékeztette Munch Sikolyára.

Hirtelen azt érezte, a villanásnyi szürreális élmények sorozata elindított benne valamit. Egy történet kontúrjai kezdtek kialakulni a fejében. Egyetlen célja maradt: minél hamarabb visszajutni a kerti lakba. Futás közben megpróbálta rekonstruálni, amit látott. Biztosra vette, hogy az arc fiatal volt, talán egy gyermeké, de a nemét egy szemvillanás alatt képtelen volt megállapítani. A rövid haj azt sugallta, hogy fiú, de akár lány is lehetett. Abból, ahogy az arcával és a két tenyerével szinte odatapadt az ablaküveghez, arra következtetett, hogy valamilyen abúzus áldozata volt és segítségért kiáltott. Rács volt az ablakon? Igen, mintha rémlett volna neki, hogy az egyik ház ablakai be voltak rácsozva, talán épp ezé, erre viszont nem mert volna megesküdni. De ha mégis, akkor lehet, hogy fogva tartják. De miért? Mi lehet a háttérben? Családi viszály? Esetleg aberráció? Mire befordult a szőlőhegyre, a fejében már kezdett összeállni a történet. Rápillantott az órájára, 7,6 kilométer, 46 perc, pulzusszám 165, ami több volt az ilyenkor szokásosnál. Úgy látszik, rendesen feldobta őt az élmény és a fikció szövögetése. Lihegve nyitott be a házba, már futás közben elhatározta, hogy ha visszaér, nem húzza az időt holmi mosakodással és egyebekkel, hanem rögtön nekilát az írásnak. Így is tett.

Legutóbb valamikor nyáron érezte magát hasonló formában, szinte önkívületi állapotban zongoráztak ujjai a laptop klaviatúráján, fényes gyöngyszemekként gördültek keze alá a gondolatok. Lendületben volt, elkapta a fonalat, tudta, ezt az áldásos állapotot maximálisan ki kell használnia, nincs szünet, nincs fáradtság, nincs „majd”, ezt most kell befejeznie, bármi történjen is. Egy fogyatékos, izomsorvadásban szenvedő kisfiúról írt, akit sportoló apja szégyell, saját kudarcaként éli meg a gyerek fogyatékosságát, ezért rejtegeti a világ elől. A feleségét megfélemlíti, a fiú pedig egy kerekesszékben ülve vegetál, amíg egy nap elhatározza, hogy minden erejét összeszedve megpróbál az ablakon keresztül segítséget kérni, ami majdnem sikerül is neki. Majdnem.

Hajnali négy körül bújt ágyba, kifacsartan, de elégedetten. Csak a novella címe hiányzott, el is kezdte rajta törni a fejét, de már az első tétova ötlet után elnyomta az álom.

Dél körül ébredt, első pillantása az íróasztalon pihenő laptopra vetült. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a mű biztonságban várja a sorsát az „Új szövegek” nevű mappában. Úgy gondolta, a tegnap esti futás és az éjszakai hajsza után megérdemel egy kis kényeztetést, mielőtt újraolvasná a művet. A ház előtt kissé megmozgatta a tagjait, majd letusolt, főzött egy erős kávét, és mivel farkaséhes volt, hiszen majdnem egy napja nem evett, főzött egy adag spagettit, konzerv bolognai mártással. A kerti lak nyújtotta spártai körülményekhez képest ez a néhány programpont valóban felért egy kényeztetéssel.

Aztán odaült a géphez. Elégtételt érzett, bebizonyította, hogy végül is jól kalkulált, a környezetváltozás pozitív hatására sikerült leküzdenie a nyomasztó írói tehetetlenséget. Felnyitotta a laptop fedelét.

Olvasás közben azon kapta magát, hogy az elégedettsége fokozatosan valamiféle szégyenérzetté alakul át. Szüntelenül azt a szörnyű arcot látta maga előtt, s egyre inkább tudatosult benne, hogy az általa megírt fiktív történetnek épp ez a látvány a kiindulópontja. Abban a házban tényleg lehet valaki, egy gyerek, akinek segítségre van szüksége. Ő meg, amolyan szenzációhajhász módon, kizárólag a saját pitiáner írói céljaira összpontosított. Letaglózta a felismerés. Egyre zavartabban olvasott, azt érezte, fokozatosan fogy a szöveget összetartó erő, rá kellett jönnie, hogy a betűk csak betűk, hiába állította őket a saját képzelete szerinti legoptimálisabb sorrendbe, a szöveg ereje nem győzhette le a valóságot.

Szánalmasnak találta, ahogy viselkedett. Már azon volt, hogy nyom egy delete-et, és az örök feledésbe küldi a művét. Ám ekkor eszébe jutott egy másik megoldás: cselekednie kell, nem papíron, a való világban. Segítenie kell azon a szerencsétlen gyereken. Amire idáig jutott, újra beesteledett, izgatottan húzta fel lábára a futócipőt, fejére csatolta a lámpát, és újra nekivágott a sötétnek. Futás közben igyekezett rendszerezni a gondolatait: emlékezett az utca nevére, nagyjából a házra is, elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel, ez most nem játék. Amikor bekanyarodott a kihalt utcába, kissé elbizonytalanodott, melyik ház is volt az, de aztán visszaidézte a villanásnyi kukkolások sorrendjét, és teljes bizonyossággal folytatta az útját az utca közepén álló házig. Hevesen vert a szíve, a pulzusmérő még a tegnapinál is többet mutatott. Amikor odaért, lassított. Igen, ez az a ház, jelentette ki határozottan, és most is fény szűrődik ki az ablakon. Viszont rácsot nem látott rajta. Úgy látszik, erre nem jól emlékezett. Vett egy nagy levegőt, majd odaosont az ablakhoz. Benézett rajta. A szoba közepén egy kerekesszék állt háttal az ablaknak, ült benne valaki, talán egy gyerek, mellette egy nő és egy férfi állt mosolyogva, jókedvűen. Beszélgettek. Sugárzott róluk a szeretet. Aztán a férfi viccesen fordított egyet a kerekesszéken, és igen, ő volt az, a fiúcska, akinek az arcát az ablakhoz tapadva látta tegnap… Vagy mégsem? Teljesen összezavarodott. Egy darabig még nézte az idilli családi jelenetet, aztán lassan visszahúzódott az ablakból, nekidőlt a ház falának, és hitetlenkedve bámult az utca sötétjébe. Lehet, hogy csak képzelődtem, vonta meg a vállát egykedvűen, majd elrúgta magát a faltól, és egyenletes tempóban, betartva a légzés ritmusát újra futni kezdett. A pulzusszámláló alig mutatott 110-et.

‍