.svg)
Ha 1933. IV. 6. számjegyeit összeadjuk, végösszegként 8-at kapunk. Hermész Triszmegisztosz misztikus Smaragdkönyvében a 8 a világot jobbá tenni igyekvők személyiségjegye. Az ilyen ember kiemelkedik a többiek közül, magányossá válik, és akárcsak a 8-as hurkai, önmagába zárkózva fogja életét leélni. Ellenben a 90. születésnap 9-e nyitva van, ráadásul az isteni 3-as négyzeteként a legteljesebb teljességét képviseli.
A számfejtőkben nem annyira, a számokban viszont maradéktalanul megbízom. Képesek mind a természetes, mind a komplex, mind a racionális, mind az imaginárius dolgokat megfogalmazni. Képesek összekötni a legellentétesebb tulajdonságú világokat. A zene viszonya a matematikához egyértelmű, a képzőművészeté dettó, de az irodalom is simán kapcsolható mondjuk egy Fibonacci- vagy egy Fourier-sorhoz. Mindez többek között azért lehetséges, mert a szám kettős természettel rendelkezik: egyszerre, hogy úgy mondjam, az ujjaink révén kézzel foghatóan konkrét, és egyszerre megragadhatatlanul elvont, mint a végtelen vagy az „e” alapú logaritmus.
Ha Tóth Mária írásait sorra vennénk, valószínűleg jó pár számsorra bukkannánk. Elbeszéléseiben megvan a matematikailag kiokoskodott tárgyszerűség és az irreverzibilis függvényként viselkedő transzcendencia is. Finom fókuszálással megírt történetei rehabilitálják a hétköznapokat, miközben az észlelés processzusának sajátos perspektívája kitágítja a teret, és mi máris átkelünk, a legjobb darabokban katartikus erővel átlendülünk az életből a létezés dimenzióiba. Mindez errefelé, a mi tájainkon, ahol Tóth Mária írásai is születnek, nem általános olvasói tapasztalat. Kortársai közül a legtöbben nem tudtak kitörni a beléjük táplált beszédmód kliséi közül. Műveikből persze nagyon jól megismerhető a kor, amelyben születtek, hiszen a zsarnokság rájuk nyomta a billogát, de a szabad levegővétel élménye kimaradt belőlük. Mennyi, de mennyi könyv íródott azzal a szándékkal, hogy irdatlan nagy mű lesz belőle, és pár évvel később az egészből csupán nevetségesen és szánalmasan kurta szócikk maradt.
De vissza a Tóth Mária-féle matematikához. Legtöbb írásában két ellentétesen differenciált számsor fut egymással szemben. Minél közelebbről nézünk valamit, annál tágasabbnak látjuk. A szeretetnélküliségben felvillanó szeretet mutatja meg az észlelés processzusának kitáguló perspektíváját. Az elhagyott kislány, aki egyszer csak megpillantja a szoptató román asszonyt, és megáll előtte. Az asszony a szoptatást abbahagyva leveszi melléről a gyermekét, és megkérdezi a kislányt, te is akarsz? Ebben a kérdésben, pontosabban a kérdés meghallásában van a lehetőség, hogy kilépjünk a billogok közül. „S én álldogáltam, néztem a világot, a világ belefért egy udvarba, a magasküszöbön ott ült a román vasutasné, szőke haja lebontva, kenyérnyi nagy mellén gyerek csüggött és mohón, kitartóan szopott. A román Madonna kitárta felém a karját: akarsz te is, Magduska? Örömmel bólintottam igent. S akkor mi történt, a román Madonna simogatni kezdte a fejemet, román beceszavakkal ajnározott. Engem, akit soha senki nem simogatott, nem becézett.”
Az egyik legmegrázóbb Tóth Mária-regényben, a Régimódi hűségben az özveggyé vált asszony belenéz a tükörbe, és megállapítja, hogy az öregség kiült az arcára. Ez férje halála után fél nappal történik. Kihuny a férj tekintete, nincs tükör, ami őt fiatalon mutatná. A felismerés súlyos teher, félretolhatatlan, bármilyen erős is legyen a nekigyürkőző. Nem, nem, ez a kicsi asszony hiába is próbálkozna. De ha nem lehet félretolni, akkor közelebb kell hozzá hajolni, és apránként feldolgozni. Ahogy az elítélt kaparja a rést a cella falába egy törött kiskanál nyelével.
Tóth Mária alig észlelhető réseken keresztül vezeti tekintetünket a létezés borzongató végtelenjébe. Az ember csak csodálkozik, hogyan lehetséges azon a pici résen ekkora mindenségre rálátni. Mondhatnánk, szerencsés volt, fordulatos életet kapott. Apácák nevelték, aztán kommunisták közé került. Hívő katolikusként zsidó férfival élt házasságban. Magyarnak született, de hatvan évet élt Bukarestben, idegen, egzotikus világban. Micsoda alakok bukkannak fel elbeszéléseiben! Dulcsácát és törökkávét ezüsttálcán szervírozó egykori bojárdámák; vagy a Ceaușescu házaspárra főző magyar szakácsnő; vagy a férje amputált lábát elföldelő asszony, aki ki akarja deríteni, hogy ha „egykori gazdája” zsidó vallású, akkor vajon a lábat is e szerint a rítus szerint illik-e eltemettetni, és ha igen, melyik pap fogja elvállalni; vagy az idősödő asszony, akibe beleszeret a fiatal sebész… Igen, váratlan és suta szerelem ez, de merész és formabontó erotikával átfűtött. Annak idején a nyolcvanéves Déry Tiborról, a Képzelt riport egy amerikai popfesztivál szerzőjéről mondta Presser Gábor, hogy sokkal hippibb, mint amilyenek a farmeres, báránybőr mellényes, méteres spanglikat szívó, az LSD-ben a tudat alternatív oldalát kereső woodstocki ifjoncok voltak.
A társalkodónő, a Kutyák tele, A cukor íze, a Kisjézus inge írója semmitől nem fordul el. Egy francia író kíváncsiságával hajol közel a világhoz, és egy amerikai író direktségével mondja ki azt, amit látott. Megosztja velünk, önmagával együtt.
De a megosztott tudást megelőzi az elfogadás képessége. Elfogadni azt, amit mások megosztanak. Az ő bukaresti történetei annyira bukarestiek, hogy Bukarestről szóló antológiákban is helyet kaphatnának, Nicolae Filimon, Anton Pann vagy Mateiu Caragiale mellett. A zsidó humor nagykönyve című gyűjteménybe is beválogathatnák írásait, Sholom Aleichem, Saul Bellow, Ephraim Kishon és a többiek szövegei közé.
„Szeretek rácsodálkozni a világra, az emlékeimre, az írókra is. Az író addig író, amíg nem huny ki benne a rácsodálkozás tudománya. Ilyen volt Dickens is, aki nem is regényeket írt, hanem saját csodálkozásait vetette papírra. Híresek voltak a fellépései is, amikor szinte eljátszotta a jeleneteket, szíve percenként százötvenet dobbant, annyira beleélte magát a saját meséibe, arról már nem is szólva, hogy mindenik felolvasásán legalább három ájult nőt kellett kivinni a teremből. Regényei előbb lapokban, folytatásokban jelentek meg, és kijutottak Amerikába is. Az olvasók, a lapokra várva, ott tolongtak a kikötőben, s amíg New Yorkban a hajó lehorgonyzott, felkiabáltak a fedélzetre: mi lett a regényhőssel, hogyan alakult a sorsa? Ezek, igen, ezek voltak a hűséges, a rajongó olvasók…”
Igen, ilyen olvasókat kívánok az örökifjú Tóth Máriának!
