„Mégis van föld a talpam alatt” – Beszélgetés az idén 80 éves Kenéz Ferenccel

‍Kenéz Ferenc 80. születésnapjára a Kriterion Könyvkiadó megjelentetett egy nagyon szép kivitelezésű kötetet, amelynek különös – és gyanítom, hogy ironikus – címe van: Babkoszorú; az alcíme viszont még különösebb: Az utolsó verseskönyv. Miért utolsó ez a verseskönyv, hogyan kell ezt érteni? Azért is kérdem, mert volt már olyan erdélyi magyar költő, aki hasonlót írt az egyik kötetének a címoldalára. Szőcs Géza: A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban. Sz. G. utolsó verseskönyve – aztán mégse az lett az utolsó.

‍

Számomra is fejtörést okozott, hogy oda merhetem-e írni a könyv borítójára ezt az alcímet. Talán azért vettem a bátorságot, mert valóban van egy kis ironikus, gúnyolódós árnyalata ennek az alcímnek, mintegy saját magammal is gúnyolódva. És mégiscsak érezhető benne egy karakteres hozzáállás, amit én általában szeretek a verseskönyveknél: legyen karakteres címe, első verse, utolsó verse… Ezért reszkíroztam meg ezt az utalást. Attól függetlenül is, hogy lényegében úgy gondolom: öreg költőnek lenni nem való. Költőnek fiatalon jó lenni. E véleménynek úgy próbáltam nyomatékot adni, hogy „az utolsó könyv” honoráriumát a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek adományoztam. A költészetet úgy kell megtervezni, határozottan, mint az életet. És én most így vélem lezártnak ezt a költészetet – azáltal, hogy ezt a pontot kitettem. A kérdésben nem volt benne, de odaérthető, hogy ez azt jelenti-e, ezentúl soha többé nem írok verset? Ezt nem tudom megmondani, de hogy magamtól, saját kezdeményezésre nem fogok neki újabb verseskönyv összeállításának, az biztos. Amit ezután írok, ha írok, az lesz a hagyatékom, mert nekem egyéb hagyatékom nincsen. Nem gyűjtöttem villamosjegyet azokban a városokban, ahol jártam, sem alkalmi fényképeket, nem dokumentáltam az életemet, mert nem ez foglalkoztatott az évtizedek során, nem ezt tartottam fontosnak. Én nem az irodalomtörténetnek írtam, hanem a kortársaimnak. Annak idején, a hetvenes években, jó kapcsolatban voltam Franz Hodjak erdélyi német költővel, és egyszer náluk lévén elmondta, hogy a (különben magyar) apósa minden írást, cikket, feljegyzést, ami róla megjelent, összegyűjti egy dossziéba. Meghökkentem ettől, mert ez nem annyira magától értetődő – és valóban, ha valaki gondoskodik rólam, lesz hagyatékom, ha nem gondoskodik, akkor – ilyen értelemben – nem lesz. Amennyi dokumentumom van, azt hiszem, elfér mondjuk egy „negyvenkettes” cipősdobozban. Válaszoltam is a kérdésre, meg nem is.

‍

‍

Válaszoltál, de azért maradnék kicsit ennél a témánál, mert lebegteted ugyan, hogy valóban ez lesz-e az utolsó verseskönyv, de a Babkoszorú szerkezete egyfajta összegző kötetet sejtet. Már csak abból is kiindulva, hogy a versekhez, amelyek helyet kaptak benne, és amelyek közt vannak régebb megjelent és kötetben még nem publikált szövegek is, jár egy-egy ajánlás. Mindegyik verset ajánlod valakinek, valakiknek – sőt olyan verseket is elláttál ajánlással, amelyeknek korábban nem volt. A könyv előszavában ezeket ajándékverseknek nevezed. Van ebben egy személyes, külön-külön mindenkinek szóló hagyatkozási szándék?

‍

Van, de csak részben, mert ez a névsor csak önkényesen zárható le. Nem vehettem sorra mindegyik ismerősömet, akit illenék megajándékozni, mert ez már önmagában hetekig-hónapokig tartó foglalatoskodás lett volna, úgyhogy inkább azt néztem meg, hogy egy-egy vers világa, hangulata kihez, melyik író, egykori vagy mai barát szemléletéhez, vele kapcsolatos élettapasztalataimhoz igazítható. Így aztán többen kimaradtak, viszont olyan szerzők is kaptak egy-egy „ajándékot”, akikkel nem ápoltam közelebbi viszonyt életem során, de úgy éreztem, nem fejezhetem be a munkásságomat anélkül, hogy részt ne kínálnék magamból az illetőnek.

‍

A könyv grafikai tervezője Árkossy István, akivel nem ez az első közös munkátok, együtt dolgoztatok a szintén a Kriterionnál megjelent, rendkívül impozáns kivitelezésű, Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumon is. Említettem az imént, hogy a kötetnek van egy előszava, amelynek sikerült elég rendhagyó helyet találni: a borító előlapjára került. A könyv vizuális koncepciója kizárólag Árkossy ötletein alapul?

‍

Örömmel és szeretettel gondolok alkotóművész barátomra, Árkossy Istvánra, mert mondhatom, hogy a legutóbbi három könyvemet neki köszönhetem. 2020-ban a Magyar Napló Kiadónál megjelent egy vaskos válogatáskötetem, A visszaírt betű címmel – ez úgy került hozzájuk, hogy Árkossy tudta, ezen dolgozom, és mivel jó kapcsolatot ápol a kiadó vezetőivel, hiszen több, kivételes szépségű könyvüket ő gondozta, nem átallotta szóba hozni nekik, hogy nem érdekli-e őket a kötetem. A kiadó végül lecsapott rá, de nem tudom, ez az én munkásságomnak vagy az Árkossyval való kapcsolatuknak köszönhető-e inkább. A második közös munkánk a már említett Kolozsvár-oratórium: ennek az a története, hogy Árkossy, aki Kolozsvár szülötte és szerelmese, egyszer megemlítette, hogy szeretné végre illusztrálni egy könyvemet. Nekem eszembe jutott ez az oratórium, amit mintha kifejezetten neki írtam volna, és megjelent egy korábbi kötetemben. Egy ideig nem reagált az ötletre, aztán elküldtem neki az oratórium rádiójáték-változatát, amely 2011-ben készült, Selmeczi György írta hozzá a zenét, és Zoltán Gábor író, kitűnő rádiós szerkesztő állította össze a könyvből az ötvenperces műsort. Másnap felhívott Árkossy, hogy ezt a könyvet akarja illusztrálni – ettől kezdve minden, ami ezt a könyvet képzőművészeti értelemben kivételessé teheti, az ő műve. A mostani, új könyv esetében annyit tudott előre, hogy dedikált versek gyűjteménye lesz. Évtizedek óta ismeri, követi a munkásságomat, a verseket lényegében nem is kellett elküldenem neki az illusztráláshoz. Bár nem mondtam neki, magamban volt elképzelésem: valamiféle suhanást szerettem volna látni a borítón. Amikor megmutatta a végeredményt, elállt a lélegzetem, mert pontosan ilyen képet szerettem volna: kis, molekula- vagy inkább bolygószerű elemek áramolnak lefele, vörös, meleg fényben. Árkossy azt mondta, hogy ez az egykori közös tűzhely felé való visszabolyongást jelképezi. Én pedig mennél többet néztem, annál inkább úgy láttam, hogy ez a sok kis bolygó bizony lassan halad a purgatórium felé.

‍

Bolygók, csillagok… Van egy versed, az Éppen ott, amelyet „a szülőföld csillagászá”-nak ajánlottál.

‍

Annak a versnek van egy története. A címzettje Kulin György csillagász, Szalonta híres szülötte, akit volt alkalmam valamelyest megismerni. Érettségi környékén jártunk, és azt az ígéretet kaptam, hogy a sikeres érettségi után az lesz a jutalmam, hogy magyarországi rokonoknál nyaralhatok. Akkor jártam először Magyarországon. Édesanyám, aki kezdettől fogva nagyon gondosan igyekezett a jövőmet egyengetni, dacára annak, hogy én humán osztályban tanultam, a reál tárgyakhoz semmi érzékem nem volt, úgy gondolta, hogy nem ártana megismerkednem Kulin Györggyel, ha már Pesten járok. Ennek érdekében megkereste a leánykori barátnőjét, Kulin Juci nénit, és kért tőle egy ajánlólevelet a bátyjához. Én ezzel jöttem Pestre, telefonon meg is beszéltük, hogy egy nap bemegyek az obszervatóriumba. Amikor a kavicsos úton az épülethez értem, földbe gyökerezett a lábam: a verandán, egy kecskelábú parasztasztal mellett ült négy csillagász, és bicskával a kezében szalonnázott. Nekem ennél égibb látvány nem kellett, jobban emlékszem erre a történetre, mint arra, amit a teleszkópokban aztán Kulin György megmutatott.

‍

‍

Ennek a történetnek a kapcsán az jutott eszembe, hogy ha végigolvassuk a kötetet, azt láthatjuk, hogy szinte mindegyik vershez valószínűleg tartozik valamilyen történet. Ha ezeket a történeteket mind elmesélnéd, felépülhetne az életmű háttere, városokkal, emberekkel, eseményekkel. Maradjunk azonban a szülővárosnál, Nagyszalontánál. Az, hogy Arany János városában születtél, számított-e az életrajzi tényen túl? Valahol azt nyilatkoztad, hogy neked szalontaiként nem Arany-élményed volt, hanem Csonkatorony-élményed…

‍

Abból kell kiindulnunk, hogy bennünket, akik azokban az években az iskola padjait koptattuk, az irodalomból csak a kötelező tananyag érdekelt. Hiába volt ott az Arany-szülőház, a Csonkatorony, nem tudtunk beleszeretni, legalábbis a mi társaságunk nem afelé tájékozódott. Eljártunk szórakozásból a múzeumba vasárnaponként, négyünket-ötünket beengedtek, ilyenkor trappoltunk fel a lépcsőn a legfelső emeletre. Nem volt berendezve, szarkák, varjak tanyáztak ott, de az ablakon onnan lehetett a legmesszebb kilátni. Ez a távolság volt az, ami közelebb hozott a költészethez, nem maga a Csonkatorony tartalmi anyaga.

‍

Innen egyből egy világvárosba kerültél – hiszen azt mondod, hogy Várad ezt jelentette számodra.

‍

Igen, akkor így éreztem, és még most is azt érzem, hogy a hatvanas évek Nagyvárada számomra az első igazi város volt, az aurája valamiképpen világvárost idézett, és ez a képzet maradt meg bennem. Azonban mégsem ott leltem meg a szellemi értelemben vett szülőföldemet, hanem Kolozsváron, amikor idekerültem egyetemre, és a Gaál Gábor Körben én is beléphettem a kortárs fiatal írók közegébe. Nagyon nagy dolognak számított ez akkoriban. Nekem akkor jelent meg nyomtatásban az első versem, amikor azon a bizonyos pesti nyaraláson voltam. Ott nyitottam ki az a heti Utunkat, és amikor megláttam benne az első versem, összecsomagoltam és utaztam vissza Kolozsvárra. Ugyanis az első megjelent vers beavatás volt, abban az értelemben, hogy úgy érezte az ember, egy szabad köztársaság tagja lett. Egy olyan köztársaságé, amelybe belépve úgy éreztük, jogunk lett szinte bármihez. Egyenrangúak lettünk azokkal a 70-80 éves írókkal, akik megbecsült nagy öregjei voltak a kortárs irodalomnak. Emlékszem, annak idején az Igaz Szóban megjelent egy versem, amelyet egy Orest Dubay nevű csehszlovákiai képzőművész grafikájával illusztráltak. Annyira megtetszett az a kép, hogy elhatároztam, jövő nyáron elmegyünk Csehszlovákiába, s megkeresem ezt a művészt. Úgy alakult, hogy kaptunk útlevelet, el is mentünk Pozsonyba, a telefonszámát is megszereztem. Kiderült, hogy – bár azt hittem, magyar származású, a neve alapján – a pozsonyi képzőművészeti egyetem rektora. De ez nem akadályozott meg abban, hogy felhívjam, s jelezzem, hogy szeretnék találkozni vele, mert megjelent a rajza a versem mellett. Tehát úgy éreztük, hogy mindenhez jogunk van, ami az alkotói léthez tartozik vagy abból következik.

‍

‍

Ez a szabad köztársaság, amit említettél, nem is akármilyen tagokból állt akkoriban. Téged az irodalomtörténet az ún. második Forrás-nemzedékhez szokott sorolni, Király László, Farkas Árpád és társai közé, de mintha valamennyire különutas is lettél volna. Mennyire volt fontos a nemzedékhez tartozás érzése számodra, számotokra, mennyire határozta meg az ízlésvilágod, a tájékozódás irányát az, hogy volt néhány ember, akik, legalábbis kívülről nézve, egy rajban repültek?

‍

Volt valamiféle különállás, természetesen. Amikor én felkerültem Kolozsvárra az egyetemre, katonaság után – mert először nem sikerült a felvételim –, akkor tudatosult bennem, hogy itt már létezik egy komoly, kiérlelt fiatal irodalom, és akaratlanul is igazodtunk ahhoz, amit az egy-két évvel fölöttünk járók közölgettek a lapokban. Az első közlés, mint már említettem, eldöntötte, hogy egymásra támaszkodva, egymást segítve próbálunk valahogy haladni a kortárs irodalom útján. Indulásom kapcsán megemlíteném Bereczky Júlia kolozsvári színésznő nevét, aki színpadi műsort készített a verseimből; nagyszalontai születésű volt, bizonyára ezért is, egyfajta lokálpatrióta együttérzésből karolta fel az én költői kezdeményezéseimet. Vele kapcsolatban elmondok egy anekdotát. Fiatal kolozsvári színésznőként, az ötvenes években, a korabeli szokásoknak megfelelően vidéki kiszállásra mentek, verseket vittek a népnek. Történetesen Nagy István író vezette a színészcsoportot, szörnyű körülmények közt, a vonat tetején utaztak. Bereczky Júlia egyszer megkérdezte tőle: Nagy elvtárs, mikor érünk már a kommunizmusba? Mire Nagy István azt válaszolta: várjon, elvtársnő, először Nagyszalonta következik.

‍

Nem kerülhetjük meg a pályád – eddigi – utolsó fontos állomását. Szalontáról, Váradról, Kolozsvárról már beszélgettünk, de Budapest sem maradhat ki ebből a sorból, mert úgy érzem – és bizonyára mások is, akik olvassák a verseidet –, hogy ott is erdélyi költő maradtál, a könyveidet is többnyire Erdélyben adod ki. Hogy éled meg ezt a kettősséget?

‍

Egyszerűsíteném a választ: Szalonta a természetes szülőföldem, Kolozsvár a szellemi szülőföldem, Budapestre pedig azt tudnám mondani, hogy a visszaszülőföldem. Az ottani létünk első időszakában, hat-nyolc évig nem írtam semmit, mert úgy éreztem, nincs hozzá nyelvem, nincs semmi olyan életeseményem, amiről érvényesen beszélhettem volna. Akkor tért vissza az alkotói energiám, amikor a pesti létemben újra jelentkeztek az itthoni világ témakörei. A pesti verseimből nem azt lehet kiolvasni, hogy ott élek, hanem azt, hogy nem itt élek. Egyszer úgy fogalmaztam, hogy egy kicsit azt az időszakot úgy éltem meg, mint az irodalom hajléktalanja. Most, hogy itt, Kolozsváron ülünk és beszélgetünk, azt érzem, hogy mégis van föld a talpam alatt. Ezt muszáj elmondanom, végszónak is talán: gyerekkoromban, Szalontán, a szomszéd Fónagy bácsi kérdezte, hogy mi akarsz lenni, kisfiam? Némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy vagy pilóta, vagy búvár. Erre ő azt mondta, hogy vigyázz, kisfiam, mert aki nagyfelmegyen, az nagyleesik. Hát hogy én nagyfelmentem-e, vagy nagyleestem, majd az idő eldönti.

‍

(Az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten elhangzott pódiumbeszélgetés szerkesztett változata.)

Kenéz Ferenc 1944-ben született Nagyszalontán. A középiskolát szülővárosában és Nagyváradon végezte, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának román–magyar szakos hallgatója (1964–1967). Tanulmányait abbahagyva a bukaresti Munkásélet szerkesztője lesz (1968–1983). Fekete hanglemezek című első verseskötete 1968-ban jelent meg a Forrás-sorozatban. 1983 és 1987 között az Utunk szerkesztője. 1989-ben áttelepült Magyarországra, ahol újságíróként, szerkesztőként dolgozott (Magyar Nemzet, Esti Hírlap, Duna Televízió). Jelenleg is Budapesten él. Munkásságát rangos díjakkal (többek közt: József Attila-díj, 2012; Arany János-díj, 2020; a Magyar Művészeti Akadémia nívódíja, 2020) ismerték el. Legutóbbi verseskötete: Babkoszorú. Az utolsó verseskönyv (Kriterion, Kolozsvár, 2024).