.svg)
A programszervező férje jött értem, percre pontosan érkezett, délután fél háromkor. A rendezvény négykor kezdődött, a nő ajánlotta fel, hogy értem küldi a férjét, ne buszozzak, az útiköltséget úgysem tudják téríteni, honoráriumot sem fizetnek, legalább ennyivel hadd köszönjék meg, hogy elfogadtam a meghívást. Gergőnek hívták, magas, pocakos férfi volt, frissen borotvált, előzékeny. Még az ajtót is kinyitotta nekem, szorongatta a kezemet, nem is tudom elképzelni, milyen hálás a vezetőség, hogy kultúrát viszek ebbe az isten háta mögötti faluba. Egy kicsit zavarba jöttem, főleg akkor, amikor elindultunk, és kikanyarodtunk az utcából, rá a huszonegyesre. József Attilát idézett, és könyökével megütögette a felkarom, mosolyogva mondta, hogy mennyire becsüli a művészeteket, de az irodalmat leginkább, hiszen a költők, mint ahogy én is, olyan dolgokat tudnak megfogalmazni, amit más nem. Ültem az anyósülésen, és azon gondolkodtam, milyen témára tereljem a beszélgetést. Szégyelltem magam, hiszen ez a férfi láthatólag önmaga fölé helyezett, meg volt róla győződve, hogy több vagyok nála, intelligensebb, tehetségesebb, hogy sokkal jobban ismerem az emberi kapcsolatokat, és így magát az embert is, mint ő. Tanulni vágyó diákként kérdezgetett Aranyról meg Adyról, mit gondolok róluk, melyik a kedvenc versem, és mikor mondtam neki egy címet, büszkén, hangsúlyozva idézett a szövegből.
A faluról érdeklődtem, Borsoshartyánról, ahová éppen tartottunk. Jártam már arra párszor, de csak átutazóban. Hányan laknak ott, milyenek a munkalehetőségek… Legyintett, kicsit megdöntötte a fejét, hogy rengeteg a cigány, reméli, jól fognak viselkedni. Honnan veszi, hogy el fognak jönni, firtattam a dolgot. Szinte minden villanyoszlopra ragasztottak plakátot, mind a nyolcszázvalahány ember tudja, hogy jövök, rájuk fér egy kis kultúra. Aztán politikáról beszélt, a minimálbérről, hogy a felesége közhasznún van, alig keres valamennyit, ő meg a Sirilla bútorgyárban dolgozik, targoncás, az nem fizet rosszul, de hát tudom, hogy van ez, magasak az árak, frankos hitelt vettek fel a házra, ne tudjam meg, mennyivel törlesztik. Annyit panaszkodott, hogy most meg már azért szégyelltem magam, mert autóval jött értem, és nem fizettem ki a benzint. Keserűen állapítottam meg, hogy ez már így marad, valószínűleg az egész programot ilyen kellemetlen szájízzel kell végigcsinálni.
Az épület, amit könyvtárnak hittem, a falu házaihoz képest meglepően nagy és igényes volt. Az egyszintes, manzárdos és fazsindelyes otthonok eltörpültek emellett a háromszintes mellett, ami műanyag keretes ablakaival, kék falszínével és napelemekkel felszerelt tetejével futurisztikusan hatott ebben a környezetben. Az utcán és a szomszédos kisbolt előtt csapatokban álltak a fiatalok, bicikliző emberek haladtak el mellettünk, sokan álltak a sarki buszmegállóban is, beszélgettek. Az utca másik oldalán volt a polgármesteri hivatal, ami legalább ennyire megdöbbentett. Két romos, léckerítéses ház között állt. Kovácsoltvas kerítés, kövezett kocsifeljáró, makulátlan ablakok, boltíves főbejárat. A szintén napelemmel felszerelt épület egyik oldalán terepjáró, amellett pedig biciklik sorakoztak egy hosszú fémrúdhoz láncolva. Ez a könyvtár, kérdeztem visszafordulva az épület felé. Nem, ez a Meghív-Lak, kulturális központ, van benne konditerem, teleház, pingpongasztal is, csak zárni kell ezektől a retkektől, Szilvi egyedül dolgozik itt, fél, válaszolta, és a bolt előtt ülő gyerekekre mutatott. Ha nem fűzi hozzá ezt a megjegyzést, akkor biztosan rákérdeztem volna, hogy kinek jutott eszébe ez az idióta név, amit ráadásul nem is tüntettek fel az építményen, de rájöttem, hogy Gergő is az a fajta ember, aki ha egy hangos szót hall az utcán, rögtön cigányozni kezd. A fiatalok legtöbbje mezítláb volt, rövidnadrágban, halkan beszélgettek valamiről, nem tűntek veszélyesnek, és nem tűntek romának sem. Az ajtóhoz sétáltunk, Gergő csöngetett. Kisvártatva egy hajlott hátú asszonyka jelent meg az üvegajtó mögött, bajlódott egy kicsit a biztonsági láncokkal, majd tisztelettudó hangon köszöntött.
Alacsony, tömzsi nő volt, a férjéhez hasonlóan nagyon előzékeny. Kávéval kínált, megkérdezte, hogyan utaztunk, bevezetett az irodájába, leültetett egy székre, pogácsát adott a kezembe. Az épület belül is olyan volt, mint kívül, igényes, modern. Mintha egy másik világ lett volna Borsoshartyán szívében. Volt már rá példa, hogy betörtek ide, kérdeztem. Először nem értette a kérdést, zaklatás vagy lopás, pontosítottam, nem, mondta, de jobb megelőzni az ilyesmit, inkább féljen az ember. Csevegtünk még egy kicsit az irodalomról, számára Radnóti volt az etalon, idézett tőle, ő is kíváncsi volt, hogy melyik a kedvenc költeményem. Én már elfelejtettem, hogy mit mondtam a férjének, de szerencsére Gergő kisegített. Ahogyan a kocsiban is, elszavalt belőle egy strófát, az utolsó sort már együtt mondták, majd Szilvi biztosított róla, hogy megérti, miért ez a kedvencem. Ha nem látom a megroggyant házakat, most bizonyára még rosszabbul éreztem volna magam, de a közelgő beszélgetésnél már sokkal jobban foglalkoztatott ez az épület, ami sehogyan sem illett ide. Hol lesz a rendezvény, van még idő előtte, körbevezetne a házban, érdeklődtem. Úgy tűnt, örül a kíváncsiságomnak, húsz percünk még van, nevetett, hívott, hogy menjek utána.
A földszinten kezdtük, ahol a pingpongterem és pár üres szoba volt. Azt mondta, ezekben kedden és szerdán tanítás zajlik, a helybéli felnőtteket segítik hozzá az érettségihez. Az egyik osztályteremben harminc vagy negyven keményülőkéjű szék volt, előttük kisasztal, amellett egy puhatámlás karosszék, az az enyém, tudtam meg tőle. Azt hittem, a könyvtárban lesz a beszélgetés, mondtam. Úgy volt, de oda nem férnénk be annyian, válaszolta. A másodikon volt az irodája, ezen a szinten kapott helyet a teleház húsz számítógépe és a könyvtár is. A könyvtár valóban kicsi volt, az épület legkisebb helyisége, bár a polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel. Mondtam, hogy hoztam két példányt a kötetemből, dedikáltam is. Nagyon örültek, adjam csak oda nekik, kíváncsiak már, egyébként is el akarják olvasni. Nem tudtam leplezni a megdöbbenésemet, még nem olvasták, kérdeztem, de úgy tűnt, számukra nincs semmi abban, hogy egy olyan költőt hívnak meg, akiről azt sem tudják, miről ír. Akkor majd a rendezvény közben átadom, úgy ünnepélyesebb, mondtam szenvtelenül, és visszatettem a táskámba a köteteket. A másodikon a konyhába is bevittek, páraelszívó, gáztűzhely, mikró, kávégép. A mellékhelyiségek tágas, vakítóan fehér csempékkel kirakott, feltűnően tiszta helyiségek voltak, látszott, hogy ide senki sem szokott bejönni, a keddek és a szerdák kivételével, és persze Szilvin kívül. A harmadikon lévő folyosóról a jól felszerelt konditerem és egy raktárként használt szoba nyílt, utóbbi kihasználatlan, nem tudják mivel berendezni, van itt minden, ahhoz képest, hogy milyen falu ez. Pár percünk maradt a rendezvény előtt, lementünk, elhelyezkedtem a nekem szánt székben, ők a közönség soraiban foglaltak helyet, vártuk a csöngetéseket.
Nem volt még olyan kötetbemutatóm, amin rajtam és a beszélgetőpartneremen kívül senki sem vett részt. Persze itt volt Gergő is, aki személyes ügyének érezte, hogy tartsa bennem a lelket, jönni fognak, mondta, egy kis csúszást mindig bele kell kalkulálni. Fél óra múlva ő is rájött, hogy nem fog csöngetni senki. Néztük még egymást, Szilvi az ablakokhoz meg az ajtóhoz rohangált, de egyiket sem nyitotta ki, pedig az utcán sokan voltak, csak szólni kellett volna nekik, legalább megkérdezni tőlük, hogy nincs-e kedvük bejönni, bár én sem szívesen mennék egy olyan rendezvényre, ahol zárt kapukkal várnak. Hamarosan megértettem a programszervező szokatlanul nagy izgalmát. Ha nem veszem tolakodásnak, kezdte mondani, nekik dokumentálniuk kellene ezt a kötetbemutatót, pályázati követelmény, szóval csinálna pár fotót rólam, meg a férjéről, mint a közönség egyik tagjáról. Mondtam, hogy persze, nyugodtan. Körbefényképezett minket, majd átadta a férjének a gépet, és elővett egy ajándéktasakot, hogy fogadjam el ezt az üveg bort, a Meghív-Lak ajándéka. Kezet fogtunk, nagyon lassan puszilt meg, a férfi végig kattintgatott, otthon majd kiválasztják a legjobban sikerült képeket.
A terepjáró már nem volt ott a hivatal mellett. Idefele jövet nem is figyeltem a villanyoszlopokat, most természetesen egyetlen plakátot sem láttam rajtuk, de még leszaggatva sem, persze az útszéli szemétben ott lehetett az én arcképem is, vagy a nevem, ha ugyan vették a fáradtságot arra, hogy valamit feltüntessenek a papíron. Gergővel alig beszélgettünk hazafelé menet, bámultam kifelé az ablakon. Mikor kiszálltam, kezet fogtunk. Később, a liftben, eszembe jutott, hogy nem adtam oda a köteteket, de hidegen hagyott a dolog. Megnéztem a bort, még arra sem vették a fáradtságot, hogy az árcímkét lekaparják róla, kétszázkilencven forint, üveggel együtt.
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar szakos hallgatója. 2017-ben Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat kapott. Első verseskötete: Ez nem az a környék, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.
