„Meghallgatta az életemet, mielőtt kikeverte volna az illatomat” – Beszélgetés Kali Ágnes költővel, dramaturggal

‍A beszélgetés Korpa Tamás Kolozsvár-sorozatának újabb darabja (a Gálfalvi Györggyel, Szőcs Petrával, Szántai Jánossal, Márkus Barbarossa Jánossal készült interjúk után), amelynek szerkesztett, rövidített változata a nyomtatott Helikon hasábjain volt olvasható. Ezúttal a teljes, vágatlan változatot közöljük.

Nemrég tudtam meg, hogy kisgyermekkorodban Kolozsváron éltél, aztán költöztetek Sepsiszentgyörgyre. Közel tíz éve ismét Kolozsváron vagy, bár éppen távolodóban. A második ittléted (Hervay Gizellát parafrazeálva, második honfoglalásod) visszatérés-történetként is elgondolható számodra? Őrzöl valamilyen korai (kisgyermekkori) emléket, a mélyrétegekből előhívható tapasztalatot a városról?

Nem tudom, hol kezdődnek az én történeteim, és mik azok, amiket elmesélésekből raktároztam magamba.  A főtt krumpli illata, az talán még Kolozsvárhoz kapcsolódik. De ezt is lehet, hogy beképzelem. Másfél éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy visszaköltözünk Szentgyörgyre. A Hajnal negyedi kis garzon árából egy háromszobás lakást tudtak venni a nagyszüleimtől egy percre. Közelebb volt a segítség, kisebbek lettek a távok, távolságok. Szentgyörgy gyerekbarátabbnak bizonyult az akkori Kolozsvárnál. A költözésre hosszú időn keresztül mindent eldöntő mérföldkőként tekintettem. Sokáig ezt a döntést hibáztattam apukám haláláért, hogy a város hajszolta őt öngyilkosságba. Azt, hogy apukám, Szabolcs, képzőművész, nehezen bocsátotta meg neki a családom egy része. Nagymamám kifejezetten ellenezte a szüleim kapcsolatát, ami érthető, ha az ő nehéz és boldogtalan életútját vizsgálom a költő nagyapám, Farkas Árpád mellett. Emlékszem, gyerekkoromban folyamatosan mondogatta nekem és az unokahúgaimnak: „csak költőbe ne szeressetek bele”. Nagyon sajnálom, hogy Horváth Benjit sosem ismerhette meg.  2014-ben, vagyis abban az évben halt meg, amikor összejöttünk. Biztosra tudom, hogy árnyalta volna a költőkről, a költőkkel való szerelemről alkotott képét, ha találkoznak. Mélyen belém ivódott a nagymamám bűntudata Szabolcs halála után, soha nem bocsátott meg magának. Később Kolozsváron jöttem rá, hogy nemcsak ő, hanem sokan, nagyon sokan saját keresztjükként hordozták apám halálát. Ma már egyre tisztábban látom, hogy a középiskola elvégzése után bennem volt, hogy én visszaköltözöm Kolozsvárra, visszaszerzem az elvesztett apám. Van egy versciklusom, amit körülbelül hat éve írok, apukám régi füzetébe, Apaváros munkacímen. Nem hiszem, hogy valaha befejezem. Ettől a belső eltökéltségtől függetlenül sem idegenként költöztem Kolozsvárra. Gyerekkoromban nyaranta sok időt töltöttem nagynénémnél, és ebből az időszakból már viszonylag sok emlékem van. Mélyen őrzök magamban egy györgyfalvi nyarat, amikor Dáviddal, nagynéném akkori férjének a fiával összegyűjtöttük a rothadó gyümölcsöket a hatalmas, izzó, gyönyörű gyümölcsösből, megfőztük, felöntöttük alkohollal, és a ház előtt elhaladó részegeknek árultuk aprópénzért. Vagy életem első élményét kínai vendéglőben, amikor nagynéném volt férjével, Matyival Györgyfalváról besétáltunk a városba kínaizni. Én egy „salata cu fructe de mare”-t rendeltem, amit magamban „gyümölcssaláta nagy gyümölcsökkel”-re fordítottam (valójában: „tenger gyümölcsei saláta” – szerk. megj.), és amikor megérkezett a pincér a tányéron különböző tengeri herkentyűkkel, olyasmikkel, amiket addig nem is láttam, úgy összezavarodtam, és úgy elszégyelltem magam, hogy zokogásban törtem ki. Matyi akkor megígérte, hogy ezentúl minden évben elvisz egyszer kínai vendéglőbe, és együtt végigkóstolunk majd minden furcsaságot az étlapról.

Édesapád, Kali Szabolcs (1971-2000) milyen baráti társaságra tett szert Kolozsváron? Azt olvastam, hogy egy rövid ideig Irsai Zsolttal közös szobát bérelt például. Számára mit jelenthetett Kolozsvár, vagy legalábbis milyen reményekkel érkezett szerinted?

Megpróbálok úgy válaszolni erre a kérdésre, hogy ne csapjam be magamat. Ugyanis az eddigi életem nagy részét felölelte a spekuláció, fantáziálás. Főleg, ha Szabolcsról van szó. Négyéves korom óta találgatom, hogy milyen lehetett teljes valójában, mit szeretett, mit miért tett. Apró történetekből, mások emlékeiből próbáltam összerakni őt, húszas éveim elejére egy monumentális apafigurát gyártva. Sosem felejtem el az érzést, amikor először olvastam Sylvia Plath-t, és a verseiben kirajzolódó mindent eltipró, óriási, hiányából fájdalommá teremtett kolosszus-apát. Faltam a verseket és üvöltöttem magamban, hogy: de hisz ezt én ismerem!, az én apám is ilyen!, nincs, de muszáj lennie! Azt biztosra tudom, hogy Kolozsvár menekülési útvonal volt neki (és húgának egyaránt) Udvarhelyről, az őrjöngő és komoly mentális problémákkal küzdő apja elől, és valószínűnek tartom, hogy saját sötétsége elől is.  Kolozsváron akkor egy izzó, aktív művészközeg volt, átjárt mindent a kilencvenes évek ambivalens szabadságérzete. Erős barátságok kötődtek, amikből párat húsz évre rá én is megörököltem. Van egy kedvenc történetem, egy híres, hosszú, fekete bőrkabátról, amit Szabolcs a legjobb barátjával (keresztapámmal), Kusztos Attilával együtt hordott. Mély, szakadt zsebeibe gyűjtötték a fizetésüket, esténként pedig Kolozsvár éjszakáit addig járták, amíg még ki tudták halászni a zsebekből egy sör árát. Onnan nézve, ahol én álltam, végtelenül romantikusnak és pezsgőnek tűnt az a Kolozsvár, ahol Szabolcsék léteztek. Művészek, szerelem, éjszakák, tartalmas beszélgetések, mámor, ócskapiacról szerzett cirillbetűs Tom Waits-lemezek, Rilke-versek, újraélt és megteremtett kelet-európai avantgárd. De itt most le is zárnám ezt a felsorolást (pedig tudnám spekulálva folytatni), és rátérnék arra, ami nekem maradt ebből. Az örökölt sorsra, örökölt közegre, arra, ami a kilencvenes évek kolozsvári bohém világából maradt. Itt értettem meg először azt, hogy Szabolcs miért lett öngyilkos. Itt bocsátottam meg neki először. Kolozsváron mindenkinek volt egy verziója Szabolcs utolsó éjszakájára, mindenkinek volt egy emléke, amit meg akart osztani velem. Mindenki tele volt hipotézissekkel, mi miért történt, kinek mit kellett volna tennie, hogy ne történjen meg. Ez egy idő után nagyon leszívott és nem akartam hallgatni. Végignézve az apukám generációján, azokon a képzőművészeken, akik maradtak, sokszor állapítottam meg, hogy ez valahol egy elátkozott generáció volt, egymás és saját poklukat ásták. Kevesen kerültek ki belőle egészségesen, valószínű, hogy Szabolcs, ha életben marad is, nem tartozott volna közéjük.                                                                                                                                                                                         

‍

Második honfoglalásod során milyennek találtad Kolozsvárt, a várost, a közeget? Volt, aki már várt, helyet (elő)készítve neked? Emlékszel az első Bretter Körödre?

Végzős gimnazista voltam. Arra nem emlékszem, hogy kinek a Brettere volt, arra igen, hogy unalmasnak és középszerűnek tartottam az írásokat. Meg hát a nagy találkozásra. Ott találkoztam először Brédával. Egy nagyon szép türkiz nyaklánc volt a nyakamban, büszkén hordtam akkoriban, jól kommunikáltam a kristállyal, mindig felforrósodott, amikor valaki vagy valami fontossal találkoztam. A felolvasás utáni szünetben vettem észre a sarokban csuklyás melegítőfelsőben ülő Quasimodo-figurát. Messziről vigyorgott rám. Aztán ahogy haladtam ki a teremből a mosdó felé, odaszólt: „A türkiz az jó, élesíti a szemet, mondjuk te túl sokat látsz, ne felejtsd el néha behunyni, befelé nézni”. Égette a mellkasomat a kristály. Megkértem Benjit, hogy mutasson be neki, hajnalig beszélgettünk a szufizmusról. Akkoriban az érdekelt leginkább. Ő is meglepődött, nem csak én, hogy milyen sok mindenről, milyen egyszerűen tudunk beszélni. Megkérdezte, mikor költözöm fel Kolozsvárra. Leérettségizem s jövök, mondtam. Iratkozz be teatrológiára, tanácsolta. És beiratkoztam. Ennyi volt, egy beszélgetés, és eldöntődött a következő pár évem. Szerelmes voltam, amikor Kolozsvárra költöztem, kicsi, kíváncsi, dühös. Tele energiával. Látszani akartam, játszani, jelen lenni. Azt hiszem, ebben Benjivel nagyon egymásra találtunk. Ő az, aki várt, ő az, aki segített nekem otthont találni a városban. Hat évet voltunk együtt, de azóta is a legjobb barátom. Óriási wawawoomokat, polgárpukkasztásokat tartottunk az első pár évben. Bevezetett a köreibe, beengedett a punk családjába. Könyvbemutatókra jártunk és grindcore-koncertekre. Verseket írtunk és köpködtük egymást a kocsmában. Hajnalig ittunk az öregekkel, és hajnalig pogóztunk az anarchistákkal. Élhetetlen volt és gyönyörű. Aztán szépen felnőttünk egymás mellett.

Olyan embernek és szerzőnek ismerlek, aki a körülötte lévő dolgokat, tárgyakat, tereket nem magatehetetlen anyagokként, hanem kifejező szubjektumokként éli meg. Aki figyelmes arra, hogy a többi test, tárgy, tér is hall, hallgat, beszél, részt vesz. Úgy találkozik tehát az észlelt dolgokkal, mint eleven, élő erőkkel, amelyek aktívan kapcsolatba vonják. Az ilyen értelemben vett „interaktív környezetnek” melyek a legizgalmasabb pontjai számodra Kolozsváron?

Azt hiszem, ez a jelenléttel hozható összefüggésbe. Azzal a nagy jelen-lenni-akarással, ami dübörög bennem. Élni valahol, az többet jelent egy lakásnál, egy útvonalnál. Kölcsönös szimbiózis, kölcsönös adok-kapok. Ismerőssé teszem a tájat, amiben mozgom, amiben a napjaimat töltöm. Több interaktív környezetem volt Kolozsváron. A legelső albérletem a Horea úton, közel az állomáshoz, egy régi bérház lepukkant kétszobás lakásának hátsó szobája, telve volt sötét energiákkal és lelkekkel. Egyik éjszaka fürdőt készítettem magamnak, és ahogy befeküdtem a kádba, valami láthatatlan erő elkezdett a víz alá nyomni, meg kellett harcolnom a felszínre jövetelért és a levegőért, perceken keresztül. Ez egy olyan dolog (nincs sok ilyen tapasztalatom, de az a pár elég konkrét), amit nem tudok semmi racionálissal megmagyarázni. Vannak helyek, amik befogadnak, vannak, amik nem. De ez az élő közegekkel is így van. Általában fölösleges erőltetni, meghasonulni. Szóval elköltöztem, amint tudtam, a Május 1. térre, egy nyárikonyhából átalakított garzonba. Nagyon szerettem a folyamatosan penészedő falak és a mindig kotnyeleskedő házinéni ellenére is. Sokat sétáltam a régi gyárépületek között, ott lettem jóban Mariával, egy nyugdíjas varrónővel, aki bármit meg tudott varrni nekem. Sokat jártam olvasni a vasutas parkba, ami akkor még teljesen elhagyatott volt, magasra nőtt a fű és a gaz, puha volt, színes és nyugodt, több ezer vonatot láttam érkezni és elhaladni a kertből. A környékbeli elhagyatott gyárakban rengeteg illegális és underground tek és psytrance buli volt, egy köpésre tőlem, ahol mindenkit ismertem és mindenki ismert. Másfél évet éltem itt, majd Benjivel közösen költöztünk a Szamos partjára, a Grigorescuba, egy kétszobás lakásba, ami tele volt könyvespolcokkal. Ennek a költözésnek köszönhetem, hogy a Hója erdő a második otthonommá vált. Elkezdtem felfedezni a közeli erdő ezeregy arcát. Az erdőt, ami nem azonos azzal az erdővel, aminek a szélére kiülnek grătarozni. Fát és teret választottam az összes antik görög drámahősnek, különböző hold-rituálékat tartottam. A Hója világszerte híres, paranormális jelenségeket és misztikus erőket tulajdonítanak neki. A Hójában, ahogy az életemben is, nincs éles határ húzva valóság és valóságon túli között – valószínűleg ezért éreztem jól magam ott mindig. A Grigó után következtek a Marinescu-s évek: Benjivel, öccsével, Mátéval és a barátnőjével, Blooval átköltöztünk a régi családi házba. A hely egy kommunális otthonná avanzsálódott, folyamatosan fogadtunk squattoló vendégeket, barátokat, a világ összes tájáról. Itt jöttem bele a háztartásvezetésbe, itt kezdtem el, úgymond, felnőtt életet élni, megtanulni főzni, és eltakarítani akár 10-15 ember után. Egy kis, ablak nélküli raktárszobát átalakítottam szentéllyé, itt kezdtem el praktizálni a tarot-olvasást. A lakás egy részét Mátéék tetoválószalonná építették át, ami mai napig működik és terjeszkedik, de voltak itt kreatívírás-workshopok, zenekari próbák, átmeneti piercing-szalon, nagy találkozások, napokig tartó mulatságok. A Marinescu, véleményem szerint, egy korszakos kolozsvári hellyé vált. Ha valaki mutat egy olyan, generációnkon belüli, köreinkben mozgó, vagy csak nyitottabb szemléletű, Kolozsváron megforduló egyént, aki nem járt ott, vendégem egy baba ganoushra. A belső békét, egyensúlyt és csendet a Marinescu-otthonunk említett tulajdonságai folytán a lakáson kívül találtam meg. Sokat jártam például a botanikus kertbe.

‍

Vannak rituáléid, amelyek kifejezetten a botanikus kerthez vagy más erősen lokalizálható „külső” helyszínhez kötődnek?

Naná! Van egy eldugott, kedvenc rózsafám a japán kertben, ahová például minden újholdkor áldozni jártam, Szabolcs régi mozsarába összegyűjtve gyógynövényeket és a szárított menstruációs véremet. Imádkoztam. Megnyugvást nyújtottak a szombat hajnali ószerezések is. Rendszeres látogatója és törzsvásárlója lettem az ócskapiacnak, ahonnan az évek során legalább három életnyi tárgyat gyűjtöttem össze. Perzsaszőnyegek, rituális tárgyak, ritka ékszerek, ezüst gyertyatartók garmadájának lettem tulajdonosa és vigyázója. Az ócskapiacozás életforma, komoly tudást igényel, megérteni a tárgyak értékét, vigyázni történetüket, ápolni őket és helyet találni nekik. Ezt egészen fiatal koromtól nagyon komolyan veszem. Nehéz volt elköltözni a Marinescuról fizikailag (a felhalmozott személyes ócskapiaccal) és lelkileg (a szép, de pont azért nehéz szakítás miatt) egyaránt. Felkértek játszani egy filmben, magam kellett alakítanom, az ambivalensebb énemet, aki mellett eltörpül egy bizonytalan barátnő. Sokat vacilláltam, hogy elvállaljam-e, én az életben játszom, a színpadot, filmet meghagyom annak, aki hivatásként akar a játékra tekinteni. Általában mindig ezt mondom a rendezőknek, akik megkeresnek. De vissza nem térő ajánlat érkezett a stáb részéről: ha elvállalok két nap forgatást, segítenek átköltözni a Galamb utcába… Jót tesz a filmnek is a költözős jelent, és hát nekem is rengeteg a cuccom, szóval belementem. Azért örülök, hogy semmi nem lett abból a filmből, kifejezetten rossz passzban voltam, sírdogáltam a perzsaszőnyeggel a hónom alatt. Volt valami random udvarlóm, akit áthívtam este az új lakásba, hogy ne legyek olyan egyedül, aztán meggondoltam magam, és nem válaszoltam a hívásaira. Reggel, amikor érkezett a stáb, ez az udvarló még kint aludt az autójában, beengedésre várva. Kaotikus, szánalmasan vicces, őszintén gyászos hetek voltak. A Galamb utcai tartózkodásom rövid volt, de annál fontosabb: itt kezdtem el darabjaimból újra összerakni magam, itt önállósodtam, itt tanultam meg egyedül lenni, egyedül kiteljesedni. A Covid után történt a kolozsvári időszakom egyértelmű révbe érése a nagyparki boszorkánylakásommal.

A boszorkánylakás erkélyét megmutattad; arra sétáltunk, mielőtt csónakázni mentünk egyszer a sétatéri tóhoz.

Igen, pontosan arról van szó. Független voltam és kiteljesedett, tele inspirációval és életkedvvel, eltartottam magam, álmaim otthonát alakíthattam ki a belváros szívében, nem voltak függönyeim, fák borították kívülről az ablakokat, pizsamában jártam le a frissen nyílt kedvenc kávézómba, ahol Dan kávét főzött nekem, Hans reggelit készített. Órákat töltöttem a parkban az öregek sakkpartijait figyelve, egy Közel-Keletről Kolozsvárra menekült idős parfümkészítő saját illatot kevert nekem, egy percre laktam a színháztól, öt percre a törzshelyeimtől. A nagy, régi, zománc fürdőkádamban órákat fürdőztem, azzá váltam, akivé alakultam annyi éven keresztül. Ez volt a kedvenc, leginteraktívabb kolozsvári közegem, együtt lélegeztem a várossal, egyek voltunk.

Rituális topográfiádban a Házsongárdnak milyen szerepe van számodra? Kit vagy kiket látogatsz meg és hogyan?

A Házsongárd megkerülhetetlen. Burjánzó, sokoldalú. Felemelő. És szomorú is. Azt hiszem, nekem a legfontosabb kapcsolódási pontom a Házsongárdhoz Hervay Gizella. Hozzá jártam a legtöbbet, olvasni, útmutatást kérni. Az egész életemet végigkíséri a halottakkal való kommunikálás, az elmúlt jelenbe emelése. Sok a halottam. Volt egy nyár, amikor azt hittem, hogy nagyon szerelmes vagyok egy idősebb férfiba. Sokat beszélgettünk filmekről, filozófiáról, teljesen elromantizáltam, felvérteztem az összes olvasmány- és filmélményem tulajdonságával. Egy éjszaka, miután bezárt a Hajnal negyedi kis kocsma, ahol titokban találkozgattunk, áthívott magához. A lakásba érve egyből kijózanodtam. Borzalmasan ízléstelen volt, személytelen, alig voltak könyvek, fáradtolajszag volt. Magához húzott és megcsókolt, életem egyik legrosszabb csókja volt, gyorsan kiviharzottam a lakásból. Rendkívül dühös voltam, dühös magamra, a naivságomra, a bennem lakó tinilányra, aki ilyen férfiakat idealizál. Átmásztam a Házsongárd felső kerítésén, megkerestem Hervay Gizella sírját, és az egész éjszakát ott töltöttem. Nagyon szigorú önvizsgálatot tartottam, szembenéztem az apakomplexusom legsötétebb bugyraival, és azokkal az oldalaival, amikbe a társadalmi elvárások, jelenségek kényszerítenek bele. Készen álltam a gyógyulásra. Azóta az éjszaka óta Hervay Gizellára is saját halottamként tekintek.

A folyamatos kapcsolatkeresés az egyik jellegzetessége Ópia című első köteted verseinek (2018) is. A kötet elejére egy különleges szöveget helyeztél: Kali Szabolcs öngyilkosság, vázlat című költeményét. Pontosabban e szövegről készült képet. A képen az enyhén gyűrt, hullámos szegélyű papírlap olyan, mint egy kiterített halotti lepel, belsejében írógéppel és kézzel írt szavak, satírozások, javítások, áthúzások. A szöveggel kapcsolatban így nyilatkoztál az egyik interjúdban: „Ez a vázlat egy külön tudattal rendelkező dologgá vált, amit az évek során nagyon sok pozitív és negatív tulajdonsággal ruháztam fel.” A vázlat kötetbe emelésével, megmutatásával, közösségivé tételével változott a hozzá fűződő viszonyod?

Igen, változott. De csak a két évvel ezelőtti nyáron szembesültem azzal, hogy mennyire. A sétatéri lakásomban laktam, az ágyam fölött egy kis, rendezett oltáron sok más dolog között ott volt Szabolcs öngyilkosság, vázlata is. Egy Raphael (soha nem kérdeztem meg tőle, mi az igazi neve) nevű fiúval találkozgattam akkoriban, nem volt túl sok közös témánk, de nagyokat táncoltunk és nevettünk együtt, könnyű és komolytalan volt az egész. Vihar készülődött, mint általában, most is nyitva volt az összes ablak. Szeretem a szelet, ahogy átkúszik a tereken. Nem tudom, hogy történhetett, de valahogyan a földre került a jegyzet. Amikor beléptem a hálószobába, a szoba közepén ott hevert Jancsika, a macskám, a darabokra tépett, megcsócsált öngyilkosság, vázlattal. Teljesen ledöbbentem. Először azon, hogy ez megtörténhet, hogy ennyi, egy rossz mozdulat, egy nyitott ajtó, egy hiperaktív macska, és vége annak, ami köré évekig építettem mítoszokat. Másodszor meg azon, hogy nem érzek semmit. Nem dőlt össze a világ. Raphael a nappaliból bekiabált, kérdezte, mi történt, én meg azt válaszoltam, hogy semmi. Nem azért nem akartam elmesélni neki, mert nehéz vagy fájdalmas lett volna, hanem egyszerűen azért, mert azt éreztem, hogy kész, ez több szót nem érdemel. Összegyűjtöttem a papírdarabokat, beraktam egy dobozba őket, és ötven kilóval könnyebbnek éreztem magam utána. Nagyon felszabadító volt.

‍

A kötet címévé emelt ópia terminus egymásra szegezett tekintetet, a szemkontaktus felkavaró erejű tapasztalatát jelenti, amelynek során bizonytalanná válnak, megrendülnek az érzékelés és az észlelés megszokott formái, mint például az „én” és a „te”, a „kint” és a „bent”, a „tér” és az „idő”, a „szöveg” és a „hűlt hely”. Az Ópiát többnyire apakönyvként, a hiányzó, az életből kilépő apa könyveként, apatekintet-kereső könyvként aposztrofálta a kritika. Számomra megrendítő volt a 4 című vers zárlatának („belőled nincs kiút. / belémszültek. / ő szült belém, aki szeretett.”) és az egyik álomvers végének („a mennyezet üveggel van kirakva, ahogy felnézek, meglátom magam és zuhanni kezdek.”) összesimítása. Mintha a lírai énnek a mennyezeti üvegen való viszontlátása elhozná a felismerést: az apa vonásai, akár a tekintete, a szeme, az arcjátéka örökre beleíródott. Amikor tükörbe néz, az apját is viseli. Nem az apja néz ki az arcán, de az apjából is lát valamit. Ópia, kópia. Hogy érzed költőként, újrateremthető-e, újratemethető-e a nyelvben, az, aki nincs?

Újrateremthető-e? Nem. Megidézhető, mássá teremthető, használható. Megteremtheti azt, aki nincs. Nem teremtheti újra azt, aki volt. Újratemethető-e? Igen. Sőt. Eltemethető. A temetés fontos rituálé az emberiség történetében, különböző módokon, de mindig fontos az elbúcsúzás. Én nem voltam ott az apám temetésén. De valószínű, ha ott is lettem volna, négyévesen, nem tudott volna az elköszönés erejével hatni. Az Ópia volt az én temetési rituálém, a gyászfolyamat lezárása, elfogadása, megismerése.

Megvakult angyalok című új kötetedben jelentős szerepet szánsz a titoknak, a kellemnek, az erőszaknak, a vérnek, a különböző kimenetelű ómeneknek és női sorsoknak. Virginia Woolf, Kasszandra, „Szűzmária”, ortodox apácák, Lilith, Artemisz lányai – hogy csak néhány példát hozzak abból a networkből, ami fémjelezi a kötetbeli szövegműveket. Én kíváncsi vagyok annak a négyéves kislánynak a költészetnyelvi újraalkotására is, aki az Ópiában – különböző szövegszituációkban – rendre feltűnik. Nem tudom megállni, hogy két, számomra meghatározó részletet ne idézzek a 2018-as kötetből: „Most van egy lányom. Négy éves, szőke, göndör hajú, homlokán smaragdszínű ékszer csillog. Előttem áll, lenézek rá, ő felnéz, és férfi fejhangon egy idegen siratódalt énekel torkaszakadtából”; „nem a szerelemről akartam beszélni, / hanem a félelemről. a kislányról, / ahogy apja nyakában ül és ordítja, / nő vagyok.” Szóval ő is egyike a megvakult angyaloknak? „Őt” továbbviszed valamilyen módon az új kötetbe/n?

Sok időbe telt, sok kört le kellett hozzá futnom, nehezen, de megtanultam vigyázni arra a kislányra. Fontos szereplője az új kötetnek is. Érte van. Pontosabban érte is. És az összes lányért, nőért, nőben-kislányért, akik hang után kutatnak magukban, maguk körül. A Megvakult angyalok fontos rendezőelve a személyességből való továbblépés, a saját traumák kihelyezése a közösségbe. A Tegnapig trófea című versben van egy nagy váltás, az ént, aki arról beszél, hogy milyen neki a patriarchális társadalom tárgyaként létezni, felcseréli egy fontosabb beszélő, a mi. A többesszám ereje az, amiből erőt lehet meríteni a társadalmi berendezkedéssel és a rendszerrel való leszámolásra. De ahhoz, hogy a mi „tettrekésszé” váljon, sok belső kislánynak kell meggyógyulnia. Őket gyógyítani, ezt az egyik legszebb és legfontosabb feladatomnak tartom ebben az életemben.

‍

Szövegeid az utóbbi években feldúsultak Kelet fűszereivel is. Az erdélyi – benne a saját – örmény múlt(ad) megismerése utat nyitott egy szétszórt közösség traumáinak elbeszéléséhez is?

Az apai ágú örmény származásomról mai napig nagyon keveset tudok. A családfám Kali-ága tele van titokkal, kérdőjellel, hallgatással, és sajnos nincs senki élő, aki válaszokkal tudna szolgálni. Az egyetlen lehetőségem, hogy megértsem és megismerjem saját örménységemet, a történelmen (a történelem megismerésén) keresztül bontakozott ki. Az örmény genocídium mai napig tabu, mai napig nincs hivatalosan elfogadva, megdöbbentő és felkavaró volt kutatni. Nyelvet akartam találni hozzá, és eldöntöttem, hangosan fogok beszélni róla, hogy meghallják, hogy megtudják. A sebeket lehetetlen begyógyítani addig, amíg nem kezeljük őket sebekként. Halmozottan, testközelből érzem és élem a kisebbségi lét nehézségeit, tapasztalom igazságtalanságait. Romániai, székelyföldi, erdélyi magyar, baloldali, biszexuális, feminista nő vagyok, örmény felmenőkkel. Ez a fűszerkeverékem. Azon dolgozom, hogy minél erősebb illata és íze legyen, láthatóvá váljanak azok a problémák, amik a hozzám hasonló egyéneket és közösségeket érintenek.

Ha már újrateremtés és fűszerezés… Hogyan kezdtél el dramaturgként dolgozni a kolozsvári színháznál? Melyik volt az a munkád, ami után/alatt azt érezted, hogy na igen, megérkeztél a színház világába, itthon vagy, és a kolozsvári otthonosságérzésedhez is hozzátett?

2015-ben Benji megkapta a Communitas-ösztöndíjat. Elmentünk a gálára, leginkább a svédasztal miatt. A díjazottak között volt Botond Nagy is. Még Szentgyörgyről ismertük egymást, váltottunk pár szót, ki miket csinál, hogy messziről, de érdeklődve követjük egymás munkáját. Pár hónappal később megcsörrent a telefonon: Botond volt az. Meghívták a Kolozsvári Állami Magyar Színházba rendezni, és szeretné, ha együtt dolgoznánk. Ebből a hívásból lett az első színházi munkám. Maeterlinck Vakok című darabjából kiindulva, monológokat és szituációkat írva megcsináltuk az első techno-poétikus installációnkat. E meghatározást természetesen sok előadással később találtuk ki. Botonddal húsznál is több bemutatót tudhatunk magunk mögött. Különböző városokban, fővárosokban, kis színházakban, színháznak nevezett élménygyárakban egyaránt megfordultunk, egyaránt dolgoztunk. Egyike azoknak az embereknek, akikkel a legtöbb időt töltöttem az elmúlt tíz évben, akivel a legtöbb megpróbáltatáson estünk túl. Botond a barátommá és a családommá vált. És mint sok más dolgot, ezt is Kolozsvárnak köszönhetem. Az egyik nagyon fontos dolog, amit már egészen a színházi karrierem legelején eldöntöttem, az volt, hogy csak addig csinálom, amíg teljesen szabadúszó tudok maradni, nem fogok leszerződni egy színházhoz sem, ha ennek a szükségességét érzem, azonnal abbahagyom. Így a kolozsvári színház is, mint sok másik, átmeneti otthon volt számomra, több ismerőssel, több baráttal, de átmeneti. Otthon vagyok benne, sok színésszel kiskorom óta ismerjük egymást, láttak felnőni, segítettek fejlődni, ezért nagyon hálás vagyok. Hat előadáson dolgoztam itt, három rendezőt kísérve. Az idén bemutatott Elektrával méltó búcsút vettem (egy ideig?) ettől a színháztól.

Dramaturgként arra is lehetőséged nyílhat időnként, hogy ismert történetek szereplőinek sorsaiba is beavatkozz, legalábbis árnyald őket? Az adaptációk készítésénél hasonló belső energiák és feszültségek járnak át, mint versírás közben?

Teljesen más energiákkal, feszültségekkel, belső készlettel operálok egy adaptációnál, mint a versírásnál. Pont ezért szeretem, mert homlokegyenest más a kettő. Az adaptációnál az előadásra figyelek, ami rengeteg elemből áll, és aminek a szöveg csak egy apró része. Társulatokkal, alkotócsapatokkal dolgozunk együtt, kompromisszumokat hozunk, közösen alkotunk valamit. Ha verset írok, ott egyedül dolgozom. A magányos munkából rossz színház következik. A színházcsinálás csodálatos és kimerítő szakma, folyton éber vagy, impulzusokat adsz-kapsz, közösségben létezel. Nagyon hasonló a színházhoz való viszonyulásom a Kolozsváron-létezésemhez. Kicsit azt hiszem, mindkettőbe belefáradtam. Az utóbbi két évben egyre többször megfogalmazódott bennem a váltás, a változtatás iránti vágy. A lehető legjobbkor, Kolozsvártól varázslatos (búcsú)ajándékként érkezett a találkozás Misivel, akit ma már vőlegényemnek, örök társamnak nevezhetek és a hamarosan megszülető kisfiunk apjának. Így hát most éppen életem legfontosabb, kilenc hónapos próbafolyamatában, az anyává válás folyamatában vagyok. 

A teátrumi perszónák után végezetül a világszínházként elképzelt város egyik jellegzetes figurájához kapcsolok vissza. Érzéked és fogékonyságod van a találkozásokra. Említetted azt a közel-keleti férfit, aki saját parfümöt kevert neked. Milyen az illata?

Erőt sugárzó, lehetetlen nem észrevenni. Ámbra, tömjén, szantál bázisú, sáfrány, jázmin, dohány jegyek jellemzik. Meg sok titkos összetevő, amit csak a parfümkészítő tud, aki hónapokig ismerkedett velem, meghallgatta az életemet, mielőtt kikeverte volna az illatomat.

‍

Kali Ágnes költő, dramaturg. 1996-ban született Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg Budapesten él. Legutóbbi verseskötete: Megvakult angyalok (Kalligram–Bookart, 2023).