Megadeth Live In Budokan

A vlogba lépek. Valaki elvisz Japánba.

Kocsiba ül, repülőtérre megy, Megadeth-koncert

a Budokanban, Marty Friedmannel huszonhárom

év után. Mi az a két évtized apáinknak, kifeszítve

a húrokon, nézni őket kék fényben egy márciusi éjszakában,

beszállni egy világba, ami csak kívülről lehet az enyém,

és a tietek is, mert mi nem építünk, ahogy apáink tették,

hanem rajongunk, pattanásig feszült idegekkel, és

nem omlik össze alattunk, ami sörösüvegekre és

törött borospoharakra épült. A legszebb, amit láthatok

a jetlages Dave Mustaine borostás arcán, a Tokió

horizontján felkúszó hajnali napsugarak és a józanság.

Az egy nap nemalvás után a mackóanyag-kapucniból

kihulló hosszú, vörös haj, ami a halhatatlanság tüzét

mutatja meg egy pillanatra. Az autó ülésére huppanás

egy tinédzser kényelmével. A bogos, hatvanas férfikezek.

A puha felső, ami őszintébb minden töltényöves póznál.

Az autóban ülünk mind, beöltöztetjük apáink arcát a fénybe,

rejtett arcaikról letöröljük a kokaint és az alkoholt,

rejtett arcaik belerozsdásodnak a békébe, piszkafa-lábaikon

még mindig katonásan egyenes a farmer. Az üzleti hév

eltűnik egy pillanatra. Ragadós kocsmaasztalok magánya

fásul el, megnyílik a belső hallás. Felemeljük szívünket.

Kint lebukik a nap, gerincünk fogólapként csusszan be

Marty Friedman ujjai alá. Különös szeretet vágtat itt,

s a reflektorok átvilágítanak a szemhéjakon.

‍