Még a fájdalomért is köszönet a sorsnak

Alighanem az egyik első voltam Magyarországon, aki olvashatta a Kő hull...-t. A hetvenes-nyolcvanas években létezett egy kivételesnsek mondható, mert a nemzeti kultúrát mentő intézmény, a közös könyvkiadás: a határon túli magyar könyvkiadók elküldték kiadásra előkészített kézirataikat a magyarországi kiadóknak, mi rendeltünk a könyveikből, s ahány példányt rendeltünk, annyi magyarországi kiadványt küldhettünk át az ottani magyar olvasóknak. A Szépirodalmi Könyvkiadónál énrám osztották a Kő hull... kéziratát. Nem volt nehéz felismerni benne a remekművet. Az egyik tekintélyes lektortársam mégis fanyalogva vonogatta a vállát, s kénytelen voltam emlékeztetni arra, hogy ő Németh László regényeit sem kedveli, ez a mű pedig olyasféle, csak jobb. Nem tudom, elmondtam-e ezt Szilágyi Istvánnak sokkal később létrejött találkozásaink során. Az, hogy vélhető reakciójára sem emlékszem, nem jelent semmit: adott rá, hogy semmiféle írói hiúság ne bizonyulhasson rá, s talán valóban nem foglalkoztatták különösebben a kritikai vélemények a műveiről. A legerősebb önkontrollal bírt, ami csak elképzelhető. Jogi végzettségű vasmunkás volt csakugyan, ahogyan somolyogva aposztrofálta önmagát; nagyon idegen volt tőle a kabáthajtókán viselt művészlélek, a nyak köré tekeredő festői sál. Báránybőr kucsmát vagy sildes sapkát viselt.

         Csak 1991-ben ismertem meg személyesen. Előzőleg írtam a Holmiba az Agancsbozótról. Nagyon megadtam a módját, a kritika elismerő volt, de akadt benne egy kellemetlenkedő mondat. Íróküldöttséget várt Hamburg városa, a küldöttségnek mindketten tagjai lettünk, féltem a Szilágyival való találkozástól, gondoltam, letöri a derekamat amiatt a mondat miatt. De szinte familiáris derűvel üdvözölt, jól szót értettünk, a kritikát nem említette. Aztán egy estén mégis előkerült az Agancsbozót. Nagyon megtiszteltem – mondta – azzal a sok Heidegger-idézettel a kritikámban, de hát az az igazság, hogy ő nemigen olvas Heideggert. Pláne nem ennyit. Pontosan értettem: törlesztett. A kékharisnya megkapta a magáét. Kvittek voltunk.

         Nem vitás, hogy egészen másképpen szocializálódott egy budapesti, mint egy kolozsvári értelmiségi ember. Más traumákból más politikai reflexek következtek, s noha alapjában véve hasonlóan vélekedtünk a világ dolgairól, akadtak politikai jelenségek, amelyek megítélésében nem egyeztünk, különösen a kilencvenes évek elején. Beszélgetéseink és vitáink nekem rányitották a szemem a romániai tapasztalatok számunkra, a puha diktatúra megtűrtjei számára teljes mélységében soha át nem érezhető komorságára, s az én érvelésem, a magyarországi meghasonlottságra adott magyarázataim bizonyára Szilágyi Istvánt avatták be a sajátos előzményekbe, mert a kétezres években már alig-alig volt nézeteltérés közöttünk. A Hollóidő után, vagyis a regényről írott elemzésem után, ha mások kritikáit jobban méltányolta is az enyémnél, már hajlamos volt bízni a megértésemben.

         Még az ellenségeim is magukkal visznek belőlem egy darabot az elmúlásba, hát még a barátaim! Szilágyi István magával vitte azt, ami éltető támaszom volt érett koromtól a megöregedésig majdnem harminc éven át. A barátságát, a felszabadító példáját, erőt adó erejét. Fájdalmas űr, de még a fájdalomért is köszönet a sorsnak.

‍