Márton Evelin helyszíni egypercesei

Gy. Szabó Béla: Anya, 1933

Szenthkuthy és a halál

Erdélyi Tündének
Titusza, a sárga macska a borostyánnal benőtt fal előtt sütkérezik. Látszólag nyugodt, holott rém ideges, fél szemével Páviánt lesi, aki ott téblábol az udvaron.Pávián, megtévesztő neve ellenére, kutya. Bozontos bundája és majomtermészete miatt kapta ezt a nevet a gazdától. Pávián mindenkit utánozni próbál, márpedig ez nem szokványos viselkedés egy kutya részéről. Titusza ki nem állhatja Páviánt, de már beletörődött abba, hogy osztoznia kell a gazdán, éppen vele.
A gazda, Szenthkuthy úr. Senki sem tudja, van-e neki másik neve is, a könyveit is csak így írja alá: Szenthkuthy. Nevének kiolvasása egyeseknek gondot okoz, de ő ezzel persze nem törődik. Nyugodt ember, pedig író. Jelenleg éppen saját halála megtervezésén dolgozik, mert az az elve, hogy a jó tervezés fél siker. Szenthkuthy úr álmot látott nemrégiben. Az álomban a halállal kávézott odafent a Sólyomkő tetején, mely az udvaráról is jól látszik. A halál álmában vidám, öreg hölgy volt, és Szenthkuthy annyira jól érezte magát vele, hogy úgy döntött, ha törik, ha szakad, találkoznia kell vele minél előbb. A halállal való találkozás előfeltétele az, hogy az ember elhalálozik, de ez Szenthkuthy számára nem akadály. A néni-halál, ahogy magában becézte, égszínkék ruhában volt, és leginkább egy idősödő gyógyszerésznőre emlékeztette. Ezért is döntött úgy Szenthkuthy, hogy bevesz egy marék altatót, oszt jó éjszakát. Ezt le is írta, de aztán kihúzta a mondatot, mert rájött, ennél rosszabbat még soha nem írt. Igaz, ezt is ki kell próbálni, legalább egyszer, és utoljára.
Hosszasan nézegette kertjét, a zöldellő páfrányokat, az egresbokrot, elégedett búcsút véve tőlük. Jó mélyet szívott az illatos hegyi levegőből, utoljára lakjon jól, ha nem mással, hát levegővel. Titusza, a sárga macska mindenképp elboldogul nélküle is, Páviánt meg csak örökbe veszi valaki. Vagy lesz valami. A halálban az a jó, hogy ha az ember ugye elhalálozott, akkor számára már minden mindegy. Ideális állapot! Mindegy például az is, hogy holtában minden bizonnyal nagyobb írónak tartják majd, mint életében. Ki nem szarja le?
Meghalok – mondta Szenthkuthy a macskának. Figyelsz te egyáltalán? – kérdezte. De Tituszát nem érintette meg a halál emlegetése. A macskák számára a halál közömbös, állapította meg Szenthkuthy utolsó gondolatával, mert az ember az már csak ilyen. Még halála pillanatában is okosakat gondol. Legalábbis Szenthkuthy, béke poraira.

Szex-szkeccs

Sebestyén Kingának
A konyhában (hol máshol?) három nő ül. Hermina, 86 éves, de még fitt és üde, majd kicsattan az egészségtől. Szórakozottan törölgeti a poharakat, nem tudjuk, mire gondol, de a törölgetés kéjes dörzsölgetéssé alakul hamarosan.
Mit csinálsz, anyám? – fortyan fel lánya, Bubuka. Bubuka sovány és kissé leharcolt, de minden leharcoltság ellenére kívánatos, még csak 50 esztendős, úgy érzi, most következik még csak az élet sava-borsa.
Mit csinálnék, fiam. Törölgetem itten ezeket a poharakat, és apádra gondolok.Hogy vajon mi az isten lováért akart mindig csak a sötétben szeretni engemet. Hát csúnya vagyok én?
Nagyapám! Szemérmes ember vót! – horkant fel Elvira, Bubuka lánya, kezdő nő.
Az vót! De mivégre? Meztelenül csak halála napján láttam – sóhajtott fel Hermina, a nagymama.
Na ne mondja! – vihogott fel Elvira. És szép volt?
Szép, fiam, csak halott.
Higgye el, anyám – így Bubuka –, a sötétben a legjobb! Ne mondja nekem, hogy nem volt jó!
Nem mondom én azt, fiam. De világosban még jobb lett volna. Mesélj csak, Bubuka, hogy mennek ezek a dolgok, hiszen te szakértője vagy a témának.
Szakértője vagyok? Minek is? – pózol Bubuka.
Hát a szexnek, édesanyám! – szól közbe Elvira, az unoka, kezdő nő. Ha beterelnénk egy karámba az összes férfit, akikkel te összekeveredtél életed során, ajjaj, mi lenne akkor!
Vigyázz a szádra, Elvirácska! És különben is, még nem haltam meg! És már nem kell rettegjek a nemkívánt terhességektől sem, áldassék a szent menopauza az ő jótékony hőhullámaival.
Hőhullám, hja – sóhajtozik Hermina. Én már örökké csak fázni fogok ezután. Bánom is én, hogy sötétben vagy világosban végül is. Csak jutna még nekem is egy kicsi ebbe az életbe…
Nagyi! Megbolondultál? Hiszen vénasszony vagy már! – így Elvirácska, a kezdő.
Vén kecske is megnyalja a sót, fiam! De mit tudsz te erről, semmit sem tudsz remélem!
Rosszul reméli – vág vissza Elvira. Tudom például azt, hogy a legjobb, amit én csinálok magamnak saját kezűleg. Az a legjobb. Nem liheg közben senki a nyakamba, nem nyom agyon, és nem matat ott, ahol nem kéne, és ahol meg igen, ott nem!
Hát, drága Elvirácska, meg kell nekijek mutatni, hogy hová nyúljanak s mikor! De hidd el nekem, anyádnak, hogy a nyakba lihegésnek is megvan a maga őszinte bája.
Így van, Bubukám, édes fiam. Na, beszélgessetek ügyesen tovább. Én viszek egy kis egrest Jani bácsinak, ide a szomszédba.
Hermina elmegy. Elvira és Bubuka hallgatagon üldögél a konyhában, és a szexről elmélkednek, mert jó is az.

Mózes, a kutya

Katának

Mózes négy hónapos, de már sok mindent tud az emberekről. Anyjával és testvéreivel együtt a nagy áradáskor bedobta őket egy ember a folyóba. Még utánuk is köpött és valami rosszat mondott. Hogy mit, azt Mózes nem tudja, mert emberül nem tud, nem érti a szavakat, de a hangszíneket mind ismeri, majdnem. Azonnal érzi, hogyha szeretik, és azt is, hogyha nem.
A rossz embereknek a szaguk is ­rossz. Neki szerencséje volt, mert a mostani gazdája észrevette, ahogy ott kalimpál a megáradt folyóban és kimentette. Derékig gázolt érte a zavaros vízben, kihalászta, aztán meleg és puha valamibe csavarta, és aznap éjjel maga mellett tartotta. Ő azonnal tudta, hogy ez az ember, a gazda, jó ember.
Az ember azért mégiscsak furcsa lény. Furcsa dolgokat eszik, még furcsábbakat iszik, és nehéz eldönteni, hogy mikor mit akar. Hogyha Mózes játékból harapna, mert ilyen a kutyák szokása, megszidják, hogy nem szabad. De hogyha idegen érkezik a gazda portájára, akkor felszólítják, hogy harapjon. Ezek szerint nem mindenki harapnivaló.
A gazda jó, a szaga is jó. Mózes neki köszönhetően újra megbarátkozott a vízzel. A gazda elvitte magával fürdeni, és lassan tette bele a folyóba, majd ott úszott mellette és biztatta, hogy ne féljen.
Mózes nem tud róla, hogy a neve mit jelent, és ennek nincs is számára semmi jelentősége. Mózes feltételek nélkül szeret, gondolkodás nélkül hűséges és szavak nélkül is érti az embereket. Nem beszél, de mégis ki tudja fejezni azt, hogy mit érez, mit akar, és a gazda, mivel szereti, érti őt. Mózes boldog. És tudja, hogy ő az, aki bármikor fel tudja víditani a gazdát.
Mózes egy egyszerű kutya – mondják, akik nem ismerik.