Marseille-i óda – egy halálhír kapcsán

„A Marseille Jamal törhetetlen lendületének és szellemi frissességének újabb ékes bizonyítéka.” Leimeiszter Barnabás Ahmad Jamal 2016-os albumáról írt sorait lelkesen idéztem 2020/14. számunkban (e tárcarovat 172. darabjában). Most, április 16-án, hogy a kiváló jazzmuzsikust kilencvenhárom éves korában a dűlmirigyrák az örökkévalóságba költöztette, Jamal Marseille-ét, mint ahogy egyéb, emblematikus zenéit is, hirtelen más „füllel” hallgatom. Úgy tűnik, egy-egy utolsó lélegzetvétel megrendítő hatalma abban is áll, hogy az exitus képes az általunk kortárs időbe ágyazott kedvesek szellemi nyomait a történetiségbe deportálni, ez a gyökeres dimenzióváltás pedig – s itt a misztérium! – minket magunkat emelhet fel, tehet értőbbé, komolyabbá, valahogy méltóbbá arra, hogy partnerei legyünk egy-egy zenének, versnek, szobornak vagy akár gondolatnak.

A 2600 évvel ezelőtt alapított Marseille – akárcsak az Abd al Malik által elmondott, szlemes sodrású Jamal-óda, amely dalának/lemezének ürügye és támasztéka – nem fér össze a „félszívűséggel”. A délfrancia kikötőváros kíméletlen vonzása, a sóvárgás és melankólia, a lángolás és a nosztalgia elegye sugárzik át ezen a szövegen. Jamal sorai: voltaképpen egy életnyi szerelmes levél részlete. Aki a kikötőből nézi a mélykék tengert, és hagyja, hogy a reggeli napfény aranyba csomagolja, előbb-utóbb megtalálja a saját Marseille-himnuszát is. Ahogyan Jamal, Malik és Mina Agossi. A Marseille három verziójának mindegyikével könnyű azonosulni: a tisztán instrumentális elsővel, amelynek mintegy tartógerendája a katonás pergődobszólam, az Abd al Malik által mondott/énekelt másodikkal, amely afroamerikai hangzásaival különös flow-ban talál utat a szívünkbe, és az ugyancsak francia jazzénekes Agossi által előadott, kissé sanzonos harmadikkal is, amelyhez az eredeti angol nyelvű szöveget maga Agossi fordította franciára.

Több mint hat évtizedet ívelt át Ahmad Jamal és Franciaország legidősebb városának bensőséges kapcsolata. Miért is csodálkoznánk rajta, ha a 2010-es évek derekára elérkezett az elérzékenyülés ideje! Amikor nyolcvanhat esztendős korában az amerikai Jamal megkapta a Chevalier de l’ordre des Arts et des Lettres-t, körülbelül akkor ébredt benne a felismerés: most először szöveget is jó lesz beilleszteni a kikötőváros iránti forró vallomásába. Izgalmas pillanat, amikor a kimondhatatlanságok mégis csak szavakra szorulnak… mintha a zenei hangzat kivételesen kevesebb volna a kellőnél.

A Marseille album két darabjának is volt amolyan előpremierje, jelesül a marciaci jazzfesztiválon, 2016 augusztusában. Aztán meg 2017 júniusában, már a lemez közreadása után két marseille-i koncert is volt, ahol az európai közönség csaknem egészében megismerhette az új anyagot – élőben. A marseille-i Jazz des Cinq Continents fesztivál mellett Jamal ráadásul a vienne-i fesztiválon (2017. június 30.) is fellépett. Lankadatlan kreativitásának itt is tanúságát adta: a Blue Moon (2011) és a Saturdy Morning (2013) mellett a Marseille album is valósággal térdig gázolt a sikerben.

Az ókori Masszalía, az egykori etruszkok, karthágóiak és kelták keze nyomát őrzött, Julius Caesar által leigázott város, ahonnan a 14. század derekán a fekete halál összeurópai turnéjára indult, s ahova az 1960-as évek elején Algériából több százezer elkeseredett hazatelepülő érkezett, mára az a kozmopolita Marseille lett, amelynek neve szinte kultikus lelkületű litánia tagolását, ritmusát adja Jamal vallomásában. Vissza-visszatérő késztetés, újabb formák kigondolására csábító révültség oka és tárgya.

Az évtizedek során persze Jamalra is értetlenségből, a kellő „vételre” elégtelen „antennákból” vagy a stílusuralmi előítéletekből adódó bélyegeket ragasztgattak. Mondták: nem több egy koktélbárban kellemkedő zongoristánál. Pedig Jamal csak nem akart egyebet tenni, mi ami lelki-szellemi alkatából következett. Valójában amolyan „balladista” volt, aki éppúgy tisztelte a standardokat, mint amennyire saját tematikus gondolatainak kibontakoztatására is törekedett. A fenegyerek-tempók és a sztáragresszivitás álltak tőle a legtávolabb, de az eredetietlenség vádjával – ma már egyértelmű! – igaztalan őt illetni. Kikezdhetetlen egyensúlyban volt életművében a zenei logika, az érzelmi töltöttség és a technika.

Most már átköltözött, bármit, bárhogy tett is életében. Allah vezesse őt örök paradicsomába!

‍