.svg)
.jpg)
Április végén hiány ébred bennem,
vagy annak inkább előérzete. Előfordulhat
megint, lemaradok valamiről, véglegesen,
behozhatatlanul, mint amikor egy
olyan vonatot késünk le, ami soha többé
nem halad már végig az adott útvonalon,
nem nézhetünk ki még egyszer, utoljára
az ablakain, nem figyelhetjük a távolban
megugró szarvast, vagy a mellettünk ülő
erjedt tej-szagát.
Ébred a hiány, hosszú évekig nem tudom,
miért, mi ez a levertség, éppen a születésnapom
környékén, amikor vidámnak kell, illik lenni,
vagy csak úgy, magától vidám az ember,
minden bizonnyal felköszöntik, ajándékok,
főleg jókívánságok sorjáznak innen-onnan,
és ehhez képest úrrá lesz rajtam a nyugtalanság,
most is, legutóbb, a születésnapom körül,
most is ugyanaz történt. De elkapható
szalmaszálként került elém, hogy húsvéttól
pünkösdig a föld és a menny közötti
közlekedés talán egyszerűbb, gyorsabb,
mint máskor, és én ezt érzem, miközben
odakinn eső szemerkél,
cseppre csepp.
Pedig csak annyi történt,
évtizede talán, hogy tudom: három héttel
hamarabb születtem meg, tehát nem májusban,
nem az Ikrek havában, ahogy ez várható volt,
ahogy anyám, az orvosok és én is vártam,
mert az idő begyorsult, földrengésszerű
ritmusok következtek, amikor kiderült, hogy
apám nem pusztult el a bukaresti
földrengésben, és ezért anyám megszült
örömében, igen jól tette, egyébként.
Mások még csak morfondíroztak, milyen bort
vegyenek, milyen ruhát öltsenek magukra,
és én
már itt voltam
a buli helyszínén.
A születés előtti
meg nem élt napok áztatják most is
tűnő homlokom.
