Börtönemlékek: szenvedéstörténetek helyett csak a szépre… – beszélgetés Dávid Gyula irodalomtörténésszel, ’56-os elítélttel 

Kavar-e még érzelmi viharokat önben az 1956-os magyar forradalom időpontjának közeledte?

Bonyolult kérdés, végeredményben ugyanis ’56 teljes értelmezéséről van szó. Egyetemistaként Kolozsvárra kerülve találkoztam a marxizmussal, azzal az ideológiával – amely a Népi Szövetség politikai irányvonala is volt –, hogy támogatni kell a kommunistákat a román nemzeti pártokkal szemben. Mert csak a Román Kommunista Párt biztosíthatja a romániai magyarság jövőjét. Tetszetősen hangzott, hittem is abban, hogy a szocializmus a könyvekben leírtaknak megfelelően megvalósítható Romániában, és a mi javunkat is szolgálja. Sztálin halála után még inkább megerősödött bennünk a hit, miszerint a szocializmus jó dolog, csak épp tisztességesen kell csinálni. Az elsősorban Magyarországon érzékelhető változásokat, így ’56-ot is annak jeleként értelmeztük. Ezt a folyamatot törte meg a forradalom leverése: a szovjet hatalmi játszma végül abba az irányba dőlt el, hogy másodszor is beavatkozzanak a magyarországi eseményekbe. Még 1956 szeptemberében Budapesten töltöttem néhány hetet, a doktori dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, ez idő alatt sok mindenkivel összejöttem, akik révén jobban bele lehetett látni a folyamatokba, mint amennyit az akkori magyar sajtó megengedett magának és olvasóinak. E tapasztalatokkal, az ott összegyűjtött élményeimmel próbáltam meg érvelni a kihallgatások során, hogy ez igenis forradalom volt. Ebből a szempontból számomra az október 23-i évfordulók inkább a lehetőségre való visszaemlékezést jelentik, illetve a magam és nemzedéke számára a magunkhoz térés tapasztalatát idézik fel. Az én nemzedékem a hittől az eszméletig tartó utat járta be – Szász Jánosnak van egy hasonló, A hittől az eszméletig című könyve –, azt a társadalomeszményt, amelyet október 23-a képviselt az ilyen irányú korrekcióval: a szocializmus gyakorlatban megvalósíthatatlan. Minden esztendőben ezzel érkezik október 23-a.

Ennek az eszmélésnek a birtokában annak idején miként azonosította a maga számára az ötvenhatos eseményeket?

Sztálin halála után olyan súlyos dolgok hangzottak el a személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egyfajta, már-már a rendszer határait feszegető folyamat, nálunk is megbukott az osztályharc szolgálatába állított szocreál irodalom, a szellemi erjedés azonban Magyarországon sokkal erőteljesebb volt. A súlyos visszaélések kimondása azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth István Törik a parlagot című, 1950-ben kiadott, illetve az 1955-ös, Csali gróf című regényét, máris világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok közül Bajor Andor szatírái is. Amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, budapesti tapasztalataim alapján is egyértelmű volt, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom. A tényleges történésekbe itthon mi sem láthattunk bele, a rádió mellett ülve próbáltuk megfejteni, mi is történik.

Önt egy házsongárdi diákmegemlékezés megtorlása sodorta el. Nem volt önökben veszélyérzet, amikor kivonultak a temetőbe?

A temetőügy fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyai Egyetemen, Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé, az ő előadásaik nyomán a szemináriumokat vezetni. Mivel – főképp irodalomelméletből – nem éreztem magam eléggé felkészültnek, kitaláltam, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a Házsongárdi temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni azokat. A munkálatok már a forradalom napjaiban zajlottak, és a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. A diákok fekete szalaggal érkeztek a temetőbe, miután órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozatainak emléke előtt. Az általános hangulat több száz diákot vitt ki a temetőbe – és több száz szekust. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel növelték az állományukat.

Ezt követően nem sokkal megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Számított rá, hogy önért is eljönnek?

Az első letartóztatásokra a Mátyás szülőházának dísztermében, október 24-én tartott viharos diákszövetségi gyűlés után került sor: másnap tartóztatták le Balázs Imre és Tirnován Vid VI. éves hallgatókat, aztán a jelentősebb letartóztatáshullám 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket még 1956. november 17-én vitték be. Ekkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán ugyanis másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt? Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Március 12-én került sor rám, keringett ugyanis akkoriban egy jelszó, a MUK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét. Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza? Erre elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Meghallgatott, jegyzőkönyvezte, amit mondtam, aztán az érveimet vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, úgy gondoltam, ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, nem fogom hazudozással menteni a bőrömet. Hét esztendőt kaptam, le is töltöttem az utolsó napig, épp határidőre szabadultam a szamosújvári börtönből, ahol utolsó munkahelyem a bútorgyár volt, bútorfényezőként dolgoztam.

Mi fogadta Kolozsváron?

Mindenekelőtt egy hetedik éves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, úgy is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes gondolkozni. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön univerzum a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.

Ez volt a titka az úgynevezett traumafeldolgozásnak? A mélyebbre ásás érdekében a későbbiekben kikérte a teljes dossziéját?

Az egészben az ember személyes viszonyulása a döntő. Amikor a bent töltött időről kérdeztek, sokszor elgondolkoztam, milyen nagyon furcsán működik az én memóriám. Ami rossz volt, adat szintjén megtartotta, az érzelmi rész azonban teljesen eltűnt. Mások visszaemlékezéseit végigolvasva nem egyszer szenvedéstörténetekkel találkoztam, a történések érzelmi része azonban teljesen kitörlődött az én emlékezetemből, csak azok őrződtek meg élénken, amelyek valamilyen szempontból pozitív élményként maradtak meg. Egy-egy szép naplemente, vagy amikor a lipován falu egyik házának kertjében időnként megjelent egy kislány. Olyankor rögtön a saját lányomra gondoltam, akit ötéves korában hagytam ott. Olyankor nagyon örvendtem, és az az öröm megmaradt bennem. Amúgy amikor lehetővé vált hozzájutni a dossziékhoz, én is kikértem a magamét, mi tagadás, kíváncsi voltam rá. Tulajdonképpen két iratcsomóról van szó: az egyik a bírósági dosszié a kihallgatások jegyzőkönyveivel, a besúgói jelentésekkel, amelyek a hozzám-mellém rendelt emberektől származtak. Ugyanez a dosszié követett a végleges ítélet után Szamosújvártól a deltáig pontosan adatolva, melyik hónapban dolgoztunk, melyikben nem, az orvosi vizsgálatok eredményei, egészen a szabadulásig. A másik, a megfigyelési dosszié a kiszabadulásomat követő jelentéseket tartalmazta.

Ezek tanulmányozása során találkozott-e olyan részekkel, esetekkel, amelyek megforgatták a kést abban a bizonyos sebben?

Töredelmesen bevallom, hogy ebből a szempontból alamuszi voltam. Miután végigolvastam a rólam írt jelentéseket, azt mondtam magamnak: mit csináljak azzal az emberrel, akit azonosítani tudok? Amikor az utcán szembemegyek vele, vagy együtt dolgozunk. Hogyan viszonyuljak őhozzá? Azt a megoldást választottam, hogy spongyát rá, nem érdekel, félretettem. Volt olyan kollégám, aki a jelentéseket olvasva folyamatosan azon törte a fejét, ki kicsoda, egy csomó rossz napot szerezve magának, sok viszony megromlását is maga után vonva. Én azt mondtam, ez történelem, érzelmileg-­emberileg elfelejtettem, nem törődtem vele. Különben sok érdekes dologgal találkoztam, mert azért nem voltam annyira fakír, az egészet elolvastam.

Szakmai értelemben milyen világba készült visszatérni, hiszen hazaérkezésekor már nem létezett a Bolyai Egyetem?

Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmai értelemben nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalom pozitívan fogadott, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel a szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak a Városgazdálkodási Vállalathoz, egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, akkor valami kerek évforduló kapcsán Marosi Péter az Utunkba kért tőlem írást Vasile Alecsandriról. Onnantól kezdve én lettem a magyar sajtóban a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.

A későbbiekben sem merült fel az akadémiai szférába való visszatérése?

Csak a doktorátus megszerzéséig. A doktorátus közepén kerültem a börtönbe, a letartóztatásom, illetve a hét esztendő alatt a magyar irodalomtudományban alapvető változások történtek, azzal a szemlélettel sokkal korszerűbb dolgozatot tudtam írni. Az újrakezdést ugyancsak Jancsó Elemérnek és Csehi Gyulának köszönhetem, akik ’67-ben rábeszéltek, hogy a hozzám hasonló helyzetben lévő Varró Jánossal együtt kezdjük újra a disszertációt. Újra be kellett iratkozni, letenni valamennyi vizsgát, végül egy megújult magyar irodalomtudományi szemlélettel tudtam befejezni ’72-ben a dolgozatomat. Akkor a Kriterion részéről felvetődött, hogy jaj istenem, te most akkor itthagysz minket, és elmész az egyetemre? De hát meg sem próbáltam, annyira jól éreztem magam a társaságban, így végül is megnyugodtak.

Mi a tapasztalata: a mában, a fiatal generációk tudatában hogyan csapódik le ’56, az önök hajdani vívódásai és megvilágosodásai? Üzen ma valami különlegeset önnek 1956?

Nekem alapvetően nem volt alkalmam fiatalokon lemérni ’56 súlyát és üzenetét, nem lévén közvetlen kapcsolatom hozzájuk. Amit a magyar forradalomról írtam, megjelent újságcikkekben, könyvben is összeállítottuk annak idején az elítéltek lexikonát. A közelmúltban nyílt némi alkalmam felmérni, milyen az ifjúság ilyen irányú érdeklődése, amikor a csíkszeredai magyar konzulátus szervezésében Székelyudvarhelyen részt vettem két nyílt történelemórán a Tamási Áron Gimnázium és a Református Kollégium diáksága számára. Ahogy arra lehetett is számítani, számukra ezek az események történelmi dimenziót nyertek. De nemcsak ezért vallom, hogy építeni kell a kapcsolatot a történelmi előzményekkel. Ötvenhatnak sok olyan jellemzője van, ami tételesen és bizonyíthatóan az 1848-as forradalomhoz és a szabadságharchoz köti. Ezt a folytonosságot kellene ebbe az irányba továbbvinni a fiatalok számára.

Dávid Gyula

Irodalomtörténész, szerkesztő, 1928. augusztus 13-án született a Háromszék megyei Árapatokon. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán végezte. 1957-ben bebörtönözték egy 1956-os halottak napi házsongárdi temetőlátogatás ürügyén, 1964-ben szabadult. 1970–1992 között a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, illetve a kolozsvári szerkesztőség vezetője. 1980 óta a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztőbizottsági tagja, 1994-től főszerkesztője. 1990-ben a Román Sajtófigyelő szerkesztője és kiadója volt. 1991–1999 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1999 óta tiszteletbeli elnöke. 1991–1995 között az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. 1992-től immár nyugdíjasként a kolozsvári Polis Könyvkiadó ügyvezetője. Fontosabb művei: Jókai. Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben (kismonográfia, 1971), Petőfi Erdélyben (Mikó Imrével, 1972. Bővített kiadása: 2023), Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (1868–1884) (tanulmány, 1974), Találkozások. Tanulmányok a román–magyar irodalmi kapcsolatok múltjából (tanulmányok, 1976), A romániai magyar irodalom története (tankönyv, 1978, Marosi Péterrel és Szász Jánossal), Magyar irodalom (tankönyv, 1979), Erdélyi irodalom – világirodalom (tanulmányok, cikkek, jegyzetek, 2000), Írók, művek, műhelyek Erdélyben (tanulmányok, 2003), 1956 Erdélyben – és ami utána következett (tanulmányok, 2016). Több rangos elismerés után 2026-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki.

‍