Hübrisz járvány idején

Roi Dimor fotója.
A hübrisz olyan lelkiállapot, amikor az ember úgy érzi, minden felett áll és bármit megtehet. Másrészt a görög istenek kedvenc játékszere. Mivel halálra unták magukat, és egyedül az emberi gyötrődésben leltek gyönyörűséget, előszeretettel bocsátották a halandókra a hübrisz önromboló lelkiállapotát, amelynek kísérő tünetei: gőg, túlzott magabiztosság és az életerő túlbuzgása.
Az istenek mindezeken jól szórakoztak. És sosem végeztek félmunkát! Lásd Oidipuszt. Miután mindenféle ronda jóslat jelent meg róla a korabeli sajtóban (megöli apját, anyjával hál), a szülei gondoskodtak az eltüntetéséről. Na, de az istenek nem hagyták, hogy ilyen könnyen elrontsák nekik a remek murinak ígérkező történéséket: Oidipusz megmenekült, szülei minden erőfeszítése ellenére. Boldog és egészséges felnőtt vált belőle. Csak egy dolog rondított bele a jól fésült életébe: hozzá is eljutott ez a mendemonda.
Sok mindent tehetett volna. Mondjuk azt, hogy egész egyszerűen nem vesz tudomást a dologról. Vagy azt, hogy kétségbe esik. Ő viszont modern ember volt. Más szóval nem túl okos. Nem hitt a dajkamesékben. De biztos, ami biztos ‒ gondolta ‒, ügyes manőverrel kicselezi a sorsot. Mert mi van, ha mégis csak igaz?! A sorssal még úgy ahogy ki lehet babrálni, de a hübrisszel már nem. Olyannyira nem, hogy Oidipusz csacskaságára alapozva a XX. században egy komplett tudományágat hoztak létre.
Naponta jön velünk szembe korunk korona bon mot-ja: A járványnak egyszer vége lesz, de a világ már nem lesz ugyanaz. Nehéz eldönteni: ez jó vagy rossz hír. Nem lesz olyan jó, vagy nem lesz olyan rossz? A jó romlik el, vagy a rossz javul meg? Nyilván rengeteg kísérlet történt arra, hogy az emberiség jobbá váljon. Objektív mércével mérve Isten bizonyult a legrealistábbnak ebben a kérdésben, amikor az Ószövetségben számtalan kudarccal végződő próbálkozás után úgy vélte: arra nem lehet számítani, hogy a homo sapiens önrészt vállaljon ebben az isteni erőfeszítésben, egyszerűbb, ha mindannyian a Megváltásra hagyatkozunk.
Szóval mi is úgy vagyunk, mint szegény Oidipusz. Nem hiszünk mindent el, és különben is, ha mégis igaz lenne, könnyen ki lehet térni a sorscsapások elől, nem kell más hozzá, mint megtenni a szükséges lépéseket. A gyenge idegzetűek pánikban esnek, mások meg a tagadást választják: létezik-e egyáltalán a járvány, látta már valaki, ismersz olyat, aki beteg? Ha a válasz az, hogy nem, akkor örülünk; ha a válasz igen, akkor jönnek az oidipuszi manőverek, és csak reménykedhetünk: a mi viselkedésünknek köszönhetően is létrejön majd egy új tudományág.
Mert nincs termékenyebb az emberi sorstragédiáknál, és erről a görög istenek tudnak a legtöbbet!