Magyar világ Bajorországban

A címlapon daliás lovagkirályunk, Szent László ül ágaskodó, fehér paripán, fején korona, jobbjában kard, amellyel vizet fakaszt. A kép alatt a bajorok fohásza: „Hl. Ladislaus König von Ungarn bitt für uns.” (Szent László, Magyarország királya, könyörögj érettünk.)
Országos figyelmet érdemlő könyv címlapjáról van szó, Kucsera János nagyszerű kalauzt írt Bajorország jeles történelmi, régészeti, képzőművészeti, zenei emlékeiről: Tíz évszázad magyar emlékei Bajorországban – Útikalauz.
Mélyrétegeket mozgat meg bennünk, magyarokban az üvegfestmény lovagja, mert még ép, egészséges volt a nemzet László korában. S milyen különös helyen mintázták meg! Nem közismert a bajor város neve, Bad Wörishofen, hetven kilométerre fekszik nyugatra Münchentől, és az itteni Kneipp Hotel lépcsőházának II. félemeletén látható lovagkirályunk, nem is akármilyen társaságban: az I. félemeleten Szent István, a III. félemeleten Szent Erzsébet. A művész neve: Joseph Peter Bockhorni.
Útikalauz Kucsera könyvének az alcíme, s aki értő szemmel végigolvassa, első megjegyzése csak az lehet, több ez, mint a turisták számára gyártott tájékoztató.
A nemes téma illetékes személlyel találkozott. Kucsera János sokoldalú műveltsége, a magyar nemzet iránti hűsége közismert, buzgalma kiapadhatatlan forrás, az elmúlt évtizedekben hegyeket mozgatott azért, hogy Münchenben ne aludjon el a láng, hogy az itt és a környékén élő magyarság jó társasághoz, megfelelő szellemi táplálékhoz jusson. A Széchenyi Kör elnöke, de személyiségének kisugárzása sokkal nagyobb, gondoskodik arról, hogy jó dialógus alakuljon ki az anyaországgal, a leszakított részekkel. Aki megfordult már Münchenben, elkerülhetetlenül találkozott vele, úgy is nevezzük a háta mögött, hogy ő a legjobb magyar münchenológus.
Most, ezzel a munkájával más oldaláról mutatkozott be. Nem a kiváló szervező, hanem a búvárkodó, az oknyomozó szakember jelentkezett, olyan könyvet írt, amelyik feltételezi a festészetben, a szobrászatban, az építészetben, a zenében, településtörténetben és a történelemben való jártasságot.
Hihetetlen, milyen széles skálán futtatja végig figyelő tekintetét, hihetetlen, milyen bravúrosan kezeli a tengernyi anyagot! Kalauza azzal válik történelemkönyvvé, hogy minden objektumot összekapcsol az elmúlt századok eseményeivel. Úgy írja meg Bajorország magyar emlékeit, hogy abból megismerhető nemzetünk tíz évszázadának históriája. Lázba hozza az olvasót, nemcsak arra jó ez a könyv, hogy utcasarkon, grádicsokon böngészve botorkáljon vele a turista, címet, műemléket keresve, hanem arra, hogy lázas szenvedéllyel száguldozzunk végig Szent István korától a jelenkorig.
Ennyi adatadalék bőségesen elég ahhoz, hogy meggyőzze a kalauz olvasóját, jó kezekben van, villan itt a gondolat, a szerző szeme nem került el egyetlen kriptát, szobrot, festmény, tornyot se, s miután bejártuk az ő irányításával Bajorországot, az a képzetünk, illúziónk támad, hogy magyar földön, magyar urak, magyari leventék, Árpád-házból származó nagyasszonyok földjén vagyunk.
Természetesen Passauból indul barangoló útjára Kucsera, ez a település a „magyar királynék városa”, itt nyugszik boldog Gizella, Szent István felesége, itt alussza örök álmát Ágnes magyar királylány, és bajor férje. És csak történészek tudnak szűk körben arról, hogy a magyar trónon bajor herceg is ült két évig (1305–1307), I. Ottó magyar király. Landshuton halt meg, ott temették el.
Módszeres idegenvezető Kucsera János. Passauból délnyugatra veszi útját, lejön az Inn folyó és a német–osztrák határ mellett, majd északnyugatnak fordul, a Chiemsee-t érintve, Rosenheim-on keresztül Münchenbe érkezik. Itt azt gondolhatnók, hogy belefullad az emlékek tengerébe, de ő okosan felosztja zónákra a fővárost, s egy idő után itt is elfogja az otthonosság érzete az olvasót, a turistát. Nem csoda. Bizonyára nincs pontos nyilvántartás arról, hány magyar képzőművész tanult itt, hányan telepedtek le, hányan hozták a festészet, a szobrászat lángját haza, Magyarországra, és hányan vitték a négy égtáj minden irányába. Értelmetlen lenne befejezetlen névsort megkezdeni itt, az ismertetőben.
Münchenből északra kanyarodik, első királyunk és királynénk nyomába szegődik, és nem csekély kuriózumokat fedez fel. Arról értesít a Scheyener Chronik a XIV. századból, hogy Scheyernben, a róluk elnevezett Királykápolnában „első királyunk itt esküdött örök hűséget Gizellának, Heinrich császár húgának 995-ben vagy 996-ban” (91. old.). Még ha legenda, akkor is szép, mert egy minket szerető nép, a bajor őrizte meg.
Aztán Nürnberg! A Dürerek városa! Elfogja a bőség érzete az olvasót, s tobzódik nagy hozzáértéssel a szerző! Könyvtárnyi a Dürerekről írt munkák száma, Kucsera könyvét oda is besorolhatjuk.
Fenn, Bajorország északnyugati csücs­kében, Würzburg környékén Rákóczi-nyomokat fedez fel, aztán a frankok földjén elmerül Bayreuth mélyvizeiben. Richard Wagner és Liszt Ferenc akkora szálfák, hogy ahhoz igazodva tájékozódhat a zenekultúra minden hajósa a végtelen tengeren.
Regensburgot „hazafelé” érinti, délre veszi az irányt, de Augsburgot sem hagyhatja ki, errefelé kalandoztak az őseink, hogy a Lech mezőn kijózanodva országépítésbe kezdjenek otthon.
A határszéli Ulm az utolsó állomás.
Zúg az olvasó (és a vándor) feje a számtalan adattól, és átmelegszik a szív attól az érzéstől, hogy ilyen gazdagok vagyunk. Ez a múlt a mienk, s nincs még egy nép a világon, aki olyan példaadóan őrzi a magyar emlékeket, mint a bajor. Okkal. Ha nemzeti nagyságunk temetője lett Mohács, a megmaradásunkhoz a bajor seregek is hozzájárultak a nagyharsányi csatában (1687. aug. 12.). A törökök babonásan hittek abban, hogy Mohács vidékén ők csak győzni tudnak, de éppen itt, Mohács és Siklós között Lotharingiai Károly vezetésével tragikus vereséget szenvedtek, ezzel ért véget a török világ Magyarországon.
Nemrég arra tanították a magyarokat, hogy „Merjünk kicsik lenni!” Hála Istennek, nem regnálnak már, így gazdag múltunk birtokában – felfuvalkodottság nélkül – egészséges nemzettudat kialakulásán munkálkodhatunk. Ennek a hasznos spirituális építkezésnek egy szerény, hasznos téglája Kucsera János könyve.
Figyelmeztet, ne feledjük, hogy Bajorország és a magyar királyság egykoron tőszomszédok voltak…


Kucsera János: Tíz évszázad magyar emlékei Bajorországban. Útikalauz. Magánkiadás, 2016.