Mágikus karácsony a messzi északon (Molnár Bodrogi Enikő fordítása)

Maaginen joulu Meänmaassa

Karácsony szombatja volt szülőfalumban, Kassában, Meänmaaban, az északi sarkkörtől hét svéd mérföldnyire felfelé.

Hajnalodott, az éj csillagai éppen kihunytak. A karácsony szombatja előtti napon Norvégia ege lángra gyúlt, de az éjszakát követően az északi fények lecsillapodtak és eltűntek a legfelső látóhatár mögött. Az új nap így tört magának helyet.

Felkeltem, lelopakodtam a padláslépcsőn és a tisztaszobába mentem, ahol a karácsonyi ajándékok szoktak várni, hogy a télapó elvegye és beletegye a zsákjába őket, majd eljöjjön és szétossza, miután a teheneket megfejték.

Mindenki még az északi éj mélységes csendjében pihent. A milliárdnyi hókristály úgy csillogott, hogy elkápráztatták a korán kelő mókus szemét, mikor éppen élelmet lopott az ablak alatti madáretetőből. Talán mindenki, engem és a mókust kivéve, mély téli álmát aludta. Na persze a rénszarvasok már mozogtak a domboldalon, ahol ennivalót kapartak maguknak a fagyos földből.

A hajnalcsillag fénylő jégcsapként csüngött a csűr fölött.

Ha felmászott az ember a csűr tetejére, látta az orosz tornyot messze Finnországban, és akár Korvatunturi hegyét is az orosz határon. Ott lakik a télapó. Finnül Pukkinak nevezik, és olyan nagy fülei vannak, hogy meghallja, amit a gyermekek beszélnek ebben a kis faluban. Mikor eljön, megkérdi finnországi finnül, hogy: „Vannak itt jó gyermekek?” Raimo, aki a folyó túlsó partján lakik, azt mondta, hogy a télapónak saját rádióadója is van, Zaakreppi, s ez egy olyan hullámonhosszon hallható, amelyet mi középhullámnak nevezünk. Senki nem tudta közülünk, hogy mi az a hullámhossz. De tény, hogy ott van a télapó állomása. Talán abban a sűrű erdőben.

Pukki sokkal idősebb, mint a svéd télapó, a tomten, vagy mint Szent Miklós, Santa Claus. Pukki tízezer éve a Korvatunturin lakik, korábban Hiisinek nevezték, és Kvénföld királyának a tizenkét fia közül az egyik volt.

Hiisinek saját hatalmas nagy mocsara volt, amelyet ma is Ördögmocsárnak neveznek. Azt mesélték, hogy ő és a fivérei néhányszor egy évben ott járnak, olyankor mindnyájan ördögfelhővé változnak és olyan légi járművekkel közlekednek, amelyek a rénhúzta szánra emlékeztetnek. Szédületes sebességgel haladnak, s olyan borzasztó hangokat adnak ki, miközben a norvégiai égi tüzek lobognak, hogy mindenki becsukja az ajtaját és elrejt minden vaseszközt.

De karácsony szombatján a neve nem Hiisi, hanem Pukki. És minden ajtót nyitva kell hagyni előtte, ugyanis a jó gyermekeknek ajándékot hoz. Pukkitól egy kicsit félni is lehet. Hallottam erről a finn rádióban Markus bácsitól, a finn gyermekek mesemondójától. Azt, hogy milyen félelmetes dolgot vitt véghez Pukki a mi nagy mocsarunkban, sosem tudtam meg, de talán nem is akartam érdeklődni róla.

Szerintem fura, hogy a télapónak két különböző oldala van. Azt mesélték, hogy hihetetlenül nagy köveket hoz, amelyeket egy hatalmas kődarálóban összezúz és vasat állít elő belőle. Legalábbis így értettem. De hát ki tudja! És különben mindegy is! Karácsonyi ajándékokat készít belőle, amit aztán az Ördögmocsárból hoz el. Bizony itt a határvidéken minden más, mint a központi, királyi Svédországban.

Igézetekkel és varázslatokkal fából kocsit készített, vasból bicskát, gumiból babákat és műanyagból eszközöket. Aztán elküldte azokat az Oskar Ahreen boltjába a királyi Svédországba, ahonnan az anyák ajándékot rendeltek. Karácsonyest előtt érkeztek meg az ajándékok barna postai csomagokban, amelyeket a sofőr kihajított a buszablakon keresztül az útszéli hóbuckákra. A fejés után az anyák elrejtették a csomagokat, és tanult svéd nyelven énekelték, hogy „Dörren stängs för näsan din, det är bara roligt!” (Becsukódik ajtó az orrod előtt, s ez bizony vicces!)

Vicces volt persze mindaddig, amíg a csomagok idejében megérkeztek. De ezen a karácsonyon az anyák aggodalmas arccal súgdolóztak. Nem jött semmi hír a karácsonyi ajándékokról.

Ez a gond ébresztett fel engem ilyen áldatlanul korán ezen a karácsonyreggelen. Ezért lopakodtam a tisztaszobába, hogy megállapítsam, amit már sejtettem. Nem volt ott egy csomag sem! Hatéves voltam, és ajándék nélküli karácsonyt el sem tudtam képzelni!

Apám, mint mindig, úton volt, és fenyőfánk sem volt még, bár karácsony szombatjának reggele volt. Megpróbáltam svédül énekelni egy karácsonyi dalt, amelyet a nővéreim tanultak az iskolában: Pappa har gått ut på stan stan stan, / Köper där en präktig gran gran gran, vagyis hogy apa bement a városba egy pompás fenyőt venni.

A legközelebbi város Haaparanta volt, s ott nem voltak fenyőfák, csak lombhullatók. S hogy miért kell megvásárolni a fenyőfát, az ugyanolyan érthetetlen volt számomra, mint hogy miért kell „pompásnak” lennie. Nem szebb egy zöld fenyő? Ha a tartójába vizet öntünk, megmarad zölden. Fura egy ország volt ez a központi Svédország.

Micsoda szenteste! Ajándékok nélkül és fenyő nélkül! S a norvégiai tőkehalat is lefoglalták a vámnál. Pedig annyira finom! Megfőzzük, és anya fehérmártást készít meg mandulakrumplit főz mellé.

Éreztem, hogy összeszorul a szívem. Ebből a karácsonyból nem lesz semmi. Akkor Roope bátya megjelent és így szólt:

– Nem, te szegény fiú, nem jutunk így semmire. Megyek és hozok egy karácsonyfát, még ha ajándék nem is lesz alatta. Hámba fogom a lovat, mivel úgyis meg kell járatnom az ünnepek közötti napokban, nehogy lebénuljon a dereka. Gyere te is velem!

Roope az Ördögmocsár felé hajtott. A nap alacsonyan járt a déli oldalon, a reggeli köd vérvörös fényt árasztott, úgy, hogy a hatalmas Ördögmocsár alsó részére egy nagy keresztet rajzolt. Azon az oldalon gyönyörű fenyők voltak. Most végre láthatom azt a helyet, amelyről annyi mesét és anekdotát hallottam.

‍