Lövétei Lázár László Laudatio

Úgy szólalj meg, mint a költő, aki feketemunkás

úgy szólalj meg, mint a feketemunkás, aki költő

úgy szólalj meg, hogy ne szólalj meg – hadd őket beszélni

és ha már hagytad, és meghallgattad, úgy szólalj meg, hogy el ne halkuljanak…

úgy szólalj meg, mint vámellenőrzésnél szorongatott flakonos pálinka, ha kinyitják

úgy szólalj meg, mint Lacika, ha ivott, és fejébe szállt a Macbeth

vagy úgy, mint Lacika, ha nem ivott, és fejébe szállt a Macbeth

úgy szólalj meg, mint a rendőrsziréna, és úgy hallgass el, mint a mentősziréna – nem, ez nem jó, na – úgy szólalj meg,

         mint a mentősziréna, és ne hallgass el, mint a rendőrsziréna

úgy szólalj meg, mint egy másnapos szirén, akinek megvolt már kishal, nagyhal, és közömbösen legyint a jöttment Odüsszeuszra

úgy beszélj, hogy az pattogjon, mint a labda, előre-hátra, jobbra-balra

úgy beszélj, hogy az repüljön, mint a jégmadár, bukjon le, mielőtt fölfele száll

de inkább

úgy beszélj, ahogy az jön, komám, el ne komplikáld…

hexameterben dobd a közöny mezejére a bombát

sörrel hűtsed hogyha a stressztől forrik a torkát

vedd fel, tedd el, biztass, altass, gyújts cigarettát…

hagyjuk, testvér, ránk fér egy-két féldeci most már

szóval olyan mérget kavarj, hogy utána Szokratész is megnyalja a szája szélit

sűrű legyél, mint a költészet, amikor krumplis gulyás

és kopár, mint a költészet, amikor az országút mentén kajálni az alföldön megállsz

mint a költészet, hogy ebből én nem sokat értettem

a szavakat értem

csak azt nem tudom, hova akar kilyukadni

az asszonynak is megmutattam

nem értette ő se igazán

mint a költészet, hogy könnyű mondani, örök élet, örök élet, gratis et franco

mint a költészet, hogy ezeken ejsze nem veszen erőt a halál se domnu’

mint a költészet, mi-au furat banii și pașaportu«

mint a költészet, én is bozgor, te is román, ezeknek az örmény is oszmán

mint Petőfi éjjel háromkor a kukoricásban, ahogy keresi a héjjasfalvi vasútállomást

mint ölni, vagy szülni, vagy teremteni valamit végre már

úgy szólalj meg, mintha tudnád, hogy nem tudják

és úgy, mintha semmit te se tudnál

mint vámellenőrzésnél kabát alatt szorongatott flakonos pálinka, ha ki se nyitják

úgy beszélj, mintha elmenőben, érkezőben, tűzben és vízben, Atlantisz bugyraiban vagy a Csomolungmán

mint a költészet, egy rosszul kerengő bolygó, ahogy keresi azt az elfelejtett pályát

mint ölni vagy szülni vagy teremteni valamit végre már

hogy nem is tudom, testvér, nem is tudom

mintha csak randiznánk az állammal az őrszobán

mintha csak őrködnénk

mintha csak hallgatnánk

mintha vallatnának

hát valljuk be, ez ilyen

a költészet mármint

mintha cementet kavarnál

hogy nem is tudom, testvér, de ha te nem, akkor ki, ha mi nem, akkor ki, ha ők nem, akkor ki fogja megírni ezt is?

nem is tudom, de bárhogy szólalsz meg, emlékezz

névelővel vagy névelő nélkül

csak annyit akarok mondani

hogy ne felejtsd el a Bandit, a Grófot, a Csabát, a Botondot, Bütyökre is gondolj, Csumira, Andrásra, Bénire, Pálra, Miklósra, Bélára, feketére és fehérre, szürkére és a többire, Hargitára és óceánra, punkokra és rokkerekre, és soha, de soha ne felejtsd el a Lacikát.

ölel,

a Benjike

         (Elhangzott a Kemény Zsigmond-díj november 22-én, Magyarország

         Kolozsvári Főkonzulátusának dísztermében lezajlott ünnepélyes átadásán.)

‍