Love me doktor, a föld fiának is jut majd oxigén

Ahogy az lenni szokott, körforgások tömkelegéből épül fel az élet. Ha a színház szakmai életének alfáját és omegáját keressük, csakhamar Kisvárdánál kötünk ki keresgéléseink során. Az 1989 óta rendszeresen megrendezésre kerülő Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját idén június 23. és július 1. között tartották. A fesztivál több mint huszonöt előadást vonultatott fel, melyből tizenhét produkció a versenyprogram gerincét képezte.

Fesztiválbeszámolóm enyhe szubjektív színezetű hangnemben fogja taglalni az idei fesztivál hangulatát, az előadásokat és a workshopokat. Mint a BBTE Magyar Színházi Intézetének másodéves teatrológia szakos hallgatója, többek között részt vettem a Kisvárdai Lapok tartalmának szerzésében, így többrétű betekintést nyerhettem a kisvárdai fesztivál életébe, mindennapjaiba.

A nulladik napot a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A doktor című díszelőadása nyitotta, amelyet Andrei Şerban rendezésében láthattunk. A Művelődési Központból ezután egyenesen a Zsinagógába vezetett utunk, ahol Tóth Árpád rendezését megtekintve zártuk a napot. A kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum Love Me-je (Győrfi Kata Love me Tinder c. drámája nyomán) formailag, a maga hatásaival és a közönséggel őszinte, éles interakciókba torkolló pillanataival vett le mindenkit a lábáról. Vagy vett meg azonnal? Témája pofonegyszerű: adott a netes ismerkedés minden izgalma, feszültsége és esetlen humora. A képernyők, selfie-k, emojik és üzenetek mögé önmagukat elbarikádozó hús-vér emberek. Elvárásaik, a klisés ideálképek hajszolása, kisebbségi komplexusaik és a mindebből fakadó leláncoló kétely a lélek elmagányosodásához vezet. Szereplőink ennek abszolút tudatában vannak… Ijesztő. Ebből adódik a paradox jelenség, miszerint a magányos ember ismerkedne is, meg nem is. Kényelmes egyedüllét versus rizikós valóság. Az előadás erős gesztusrendszerre, zenére, vetítésekre és csupán a színészi játékra hagyatkozik. Kortárs szöveg mellé kortárs koncepció.

Az első nap hivatalos megnyitóját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Radu Afrim Részegek című rendezésével koronázta meg. Aznap délelőtt pedig már elkezdődtek a színészhallgatók és dramaturg/teatrológia szakos hallgatók workshopjai is. A Szakmai klubban pedig elsőként került sor a Love Me és A doktor című előadások kapcsán szakmai beszélgetésre. Két igen kortárs darab után a kassai Thália Színház egy jól ismert klasszikust értelmezett újra, a Szentivánéji álmot. Számomra az előadás egyszerre akarta teljesen a ma emberére, generációkra lefordítani Shakespeare-t. A viszonyokat és a jellemek rendszerét. Szépen fejtegette le a rétegeket, például többet látunk Puckból, mint csupán ártó, csalafinta kis tündért. Triplán valósítja meg a rendezés a színház a színházban mozzanatot. És nem utolsósorban – ahogy azt illik – az aktuális színházi léthelyzetre is fókuszál: a művészet lassan nem csupán kizsákmányolás tárgya a politikum számára, de az előétel is egy gondosan megterített asztalon. És ahogy egy puskalövés megsemmisíti önmegvalósító, szabad alkotói mivoltában Puckot, úgy bárki kerülhet a puskacső túloldalára.

Az ismerkedés jegyében töltött első nap után még hosszú, tartalmas és tanulságos fesztiválnapoknak néztünk elébe. A szakmai beszélgetések többnyire megszokott struktúrában zajlottak. A moderátor vezetésével kritikusok, a zsűri tagjai és felkért hozzászólók nyilatkoztak a látott előadásokról. Sajátos interpretációikat osztották meg az alkotókkal és a kíváncsi hallgatósággal. Ahogy minden kezdet nehéz, úgy az első pár nap Szakmai klubjában is még finom, dicsérő laudációk hangzottak el, viszont lelkes dramaturgtársaim és a VW-Villám-Workshop csapatának kezdeményezésére a közös beszélgetések egyre inkább elmozdultak egy kritikusabb, építő jellegű diskurzus felé. A dinók (így nevezzük a szakma nagyjait) mellett teret kaphattak az ebihalak is.

Másnap a nagyváradi Szigligeti Színház szilveszteri premierdátummal bemutatott Figaro házassága, avagy egy őrült napját vettük górcső alá. Botos Bálint rendezése erőteljesen támaszkodik a térre és a látványvilágra. Egyedisége a pompa minimalisztikus megmutatásában rejlik (girlandfalak, egyedi szabású szaténjelmezek). Ez az előadás nem akar több lenni, mint ami. Saját határain belül feszegeti szárnyait, fokozza humorosabbnál humorosabb pillanatait. Egy újabb „megérte momentum” volt a Figarót… követő ­Gunilla Boëthius által jegyzett A föld fia c. norvég ökodráma, melyet a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház hozott el számunkra. Az abszurd ötletek abszurd helyzeteket, azok pedig abszurd pillanatokat szülnek. Az előadásból kisejlő alaptörténet önmagában kemény dió, dermedt és hidegséget árasztó, akárcsak a skandináv telek… Egy fiú, aki beleszületett a földbe. Mindez pedig konkrétumként megjelenítve a színpadon, a többi a rendezés és a színészi játék feladata. Az áthallásosság, metaforikusság erőteljessége szinte mellbevágó. Az előadás erős képekkel válik még inkább líraivá. Nekem ez egy dobogós helyezés.

A föld fiához kapcsolódva muszáj beszélnem a Mirad, egy fiú Boszniából előadásról, amely a Pinceszínház égisze alatt született, rendezője Siflis Anna. Az előadás a délszláv háború első két évét dolgozza fel, fókuszban két felnőtt és egy kisfiú, Mirad. Napjaink helyzetére reflektáló (de ezt semmiképp sem szájbarágósan felmutató) az előadás játéktere: közvetlen és steril. A nézők két oldalról figyelik, ahogy előttük egy folyosószerű térben bontakozik ki az időben ugráló eseményszál, amely egyszerre kuszálódik össze, és amelyben hirtelen tűnik el Mirad. Egy csettintésre bomlik a rend káosszá, és ezt gyöngéd, érzékletes módon viszi végig a rendezés. A hangsúly az észt és erőt felülbíráló ösztönszerű szeretetre irányul. Az egyetlen mentsvárunkra krízis esetén.

Balogh Tibor, a fesztivál igazgatója kurátori munkája során a ­BBTE Magyar Színházi Intézet Édes Anna-adaptációját is beválogatta a versenyprogramba, mondván: vizsgaelőadás lévén is megállja a helyét bármely kőszínházi produkció mellett a mezőnyben. A kolozsvári harmadéves végzős csoportba Erdély- és Magyarország-­szerte belebotolhatott már a nagyérdemű, ugyanis több mint kilenc különböző helyszínen (Déva, Bukarest, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kolozsvár, Debrecen, Kecskemét, Dunaújváros és Kisvárda), harmincszor játszották már előadásukat. Kisvárdán töltötte a harmincat az Anna, kültéri viszonyok (Refi Színpad), hajnali világosítás és egy húszméteres HDMI-kábelért vívott harc mellett. Az alkotócsapat tagjaként bátran nyilatkozom: emlékezetes előadástemetést élt meg az Édes Anna.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tavalyi Szerelem és más bűntények c. adaptációja után idén is a szerelem és a bűn fonalát sodorta számunkra esőkabáttá, ami megvédhet… Mitől is? Önmagunktól? Gyarlóságunktól? Gondolkodjunk csak el, és vegyünk egy mély lélegzetet. Ivan Viripajev Oxigénje Pálffy Tibor rendezésében nemhogy metafizikai szintre emeli a színházat, de felül is múlja azt. A koncertszínházi jelleg csak erős műfaji megbélyegzés. Ez színtiszta tapasztalat, élmény. A fesztiválprogramban ez volt számomra az a nagybetűs oxigén, ami mindenkinek mást jelent. Egy délután a Sétatéren, egy zeneszám, egy személy vagy a kedvenc fikuszod. És neked mi az Oxigéned? Az előadásban annyiféle hang szólal meg, annyi bravúr és olyan szövegszintű játékosság érvényesül, ami kellően árulkodik arról, hogy ez jó találkozásnak könyvelhető el az alkotók között/részéről. Érezték az Oxigént.

A kisvárdai fesztivál előadásainak sokszínűsége minőségbeli változatosságot is jelent. Végletek között mozgó előadásokat láthattam, amelynek egyszerű oka az, hogy igen széles körű közönségréteg ízlését kívánta kielégíteni a repertoár. Írásomban nem is tértem ki jó néhány előadásra, mert úgy gondoltam, hogy nem tudnék érdemben írni róluk, vagy csak egy langyos összekötésnek könyveltem el két, számomra jobban összeálló és működő előadás között. Ilyen volt a Bolond Istók (Spectrum Színház, Marosvásárhely), a III. Richárd (Újvidéki Színház) és az Amadeus (az Aradi Kamaraszínház és a szegedi Pinceszínház közös produkciója). Viszont ki szeretném emelni a számomra kellemes csalódást okozó Csíki Játékszín Hegedűs a háztetőnjét, melyet Erwin Șimșensohn rendezett. A musical ugyanis ebben a felállásban azt a meghitt közösségi érzést, élményt adta meg számomra, amit rég nem tapasztaltam színházban. A maga ötletes, miniatűr és abszolút működőképes változtatásaival visszaadta számomra a reményt, hogy igenis érdemes és van mit kezdeni egy egész társulattal a színpadon.

A fesztivál közérzetét leginkább az ottani időjárási viszonyokhoz tudnám hasonlítani. Megvolt a maga fülledt melegsége, mert befogadó, kedves, rugalmas és fiatalos társasággal dolgozhattunk, fesztiválozhattunk együtt. Külön kiemelném a diákokra háruló figyelmességet. Mind a Szabó Réka, Kozma András dramaturgok és Kovács Dezső főszerkesztő által koordinált kritikai mesterkurzus, mind a Bélai Marcel és Kozma Gábor-Viktor által vezetett Viewpoint-kurzusokat kiemelve, melyek kulcsokat adtak nekünk, színházcsináló palántáknak a kezébe. A fiatalos jókedv, melegség mellett persze ott voltak a felhők és a kritikus erőviszonyok: villám, gyors zápor, de mint minden vihar után, végül felsejlik a holnap szivárványa.