Lockwood, „Monsieur 100 000 volt”

Szombat este még egy párizsi jazz-klubban lépett fel, vasárnap reggel szívroham érte. Este a család bejelentette Didier Lockwood (1956–2018) halálát. Ennyi volna a drámaian szikár eseménysor, amely miatt az utóbbi hetekben megsokszorozódott a Lockwood-„bibliográfia”.
Sztárzenészként tartják ugyan számon, valójában azonban nagyon szerény, kedves, közlékeny ember volt, mentes az allűröktől és a megközelíthetetlenség fakszniitól. Szorgalmas és újító szellemű volt, és nemcsak a jazzéletben, hanem a zeneszerzésben, a filmzene-iparban, az oktatásban és a tehetséggondozásban is élen járt. A határok nélküli, feltétlen zeneeszmény elkötelezettje volt, fiatalok százainak zenei „felvilágosodásában” játszott kulcsszerepet.
Jazzhegedűsként Lockwood a legtiszteletreméltóbb felmenőkre hivatkozhatott. Mindenekelőtt családi indíttatása volt számottevő: zenetanár édesapja és jazz-zongorista Francis bátyja igen korán és közvetlen élményekkel éreztette meg Lockwooddal a zenei improvizáció zamatát. Tizenhét évesen a Magma nevű francia progresszív rockegyütteshez szegődött el, de folyamatos kapcsolatban maradt a jazz-műfajokkal és művelőikkel is (a klasszikus irányok, a swing és bebop mellett kivált a fusion jazz, az electric jazz, a cigány alapú manouche-jazz foglalkoztatta). Meghatározó ismeretségű felfedezője Stéphane Grappelli volt, aki még a legendás Django Reinhardttal zenélt együtt.
Mintegy négy és félezer koncert, harmincöt hanglemez-felvétel rajzolja fel az immár lezáródott életmű ívét. Lockwood a jazz-zenészek céhének néhány legjelesebbjével működött együtt. Dave Brubeck, Miles Davies, Herbie Hancock, Billy Cobham, Renaud Capuçon, Michel Petrucciani, André Ceccarelli, Romain Antonio Farao vagy Darryl Hall neve újból és újból feltűnik a listán.
Grappellitől eltérően – és nem kevéssé Jean-Luc Ponty hatására – Lockwood a legnagyobb nyitottsággal viseltetett az elektronikus erősítésű hangszerek és effektek iránt. Új hangzáslehetőségek garmadájának kiaknázását látta meg bennük, de sohasem merült fel – mint olykor másoknál nagyon is! –, hogy az elektrofonok vagy az effektek az esetleges, hanyag vagy pontatlan játék sminkelését szolgálhatják. Lockwood improvizációban is kristálytiszta, tudatos, felépített hegedűjátékkal állt mindenkori közönsége elé, a „violinitás” nem ritkán a klasszikus jazz-fúvóshangszerek – elsősorban a szaxofon és a trombita – kifinomult beszédszerűségét idézte interpretációiban. Lockwood játéka eszményi példája, illetőleg bizonyítéka volt annak, hogy a zene sokkal előbb kezdődik a hangszernél, bent, az elmében, amelyet másként szívnek mondanak.
2000-ben, Dammarie-les-Lys-ben (Párizstól 45 km-re) társaival, Benoit Sourisse-szal, André és Chantal Charlier-vel megalapította a Didier Lockwood Zenei Központot, ahol kifejezetten jazz-hegedűsök számára tanított improvizációt – ebben egyedülálló volt az intézmény. A francia művelődésügyi minisztérium legmagasabb elismerését – meg persze támogatását is – élvezve a CMDL a francia és a nemzetközi jazz-oktatás egyik sikertörténetének számított.
Lockwood nevéhez két opera, hegedűversenyek, egy zongoraverseny, lírai zenei poémák és egyéb szimfonikus szerzemények fűződnek. Filmkomponistai munkásságában a nagyjátékfilmek mellett animációs alkotásokhoz írt zenéi is számottevőek. A zenei projektek tervezésében, előkészítésében és véghezvitelében Lockwood fáradhatatlan középpont volt. „Didier-t úgy is neveztem: Monsieur 100 000 V. Egyszerűen nem tudom felfogni” – mondta halála után nem sokkal ügynöke, Christophe Deghelt. „Egész sor terv állt előttünk... vagy már folyamatban. ” (Ezek egyike volt különben, amelyen Lockwood második feleségével, a világszerte ismert Patricia Petibon koloratúrszopránnal közösen dolgoztak.)
Didier Lockwood a Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagja, a Köztársasági Nemzeti Érdemrend parancsnoka volt, elnyerte a Victoires de la Musique díjat is. Holttestét a Montparnasse-temetőben helyezték el. Fiatal és még fiatalabb barátainak százai vittek virágot a sírjához.
(Ajánlat – mintegy kegyeleti pillanatként – a YouTube-ról: La Méditation de Thaïs. Didier Lockwood.)