Ligeti Ernő, az urbánus transzszilvanista

Ligeti Ernő nevével fél századdal ezelőtt egyetemi hallgatóként Sőni Pál romániai magyar irodalom kurzusán találkoztam először. Akkoriban jelent meg Sőni A romániai magyar irodalom története című nyomtatott egyetemi kurzusa (1969), s ebben nem jutott önálló fejezet Ligetinek. De ugyancsak ekkoriban jelent meg bevezető tanulmányával a Romániai Magyar Írók sorozatban az 1945–1990 közötti egyetlen Ligeti-kötet, mely két regényt tartalmazott. Szerencsére Sőni tanár úr (akkoriban: elvtárs) nem a nyomtatott kurzusát mondta fel óráin, hanem témakörönként ismertette a korszak irodalmi alkotásait. S minduntalan idézett Ligetinek a Súly alatt a pálma című kötetéből. A kurzuson csak egyetlen regényről esett szó, a Föl a bakra! címűről, mint a világháború utáni magyar kisebbségi sorsot tükröző egyik műről. Természetesen kíváncsi lettem Ligeti emlékiratának csattanós megfogalmazásaira, s kikértem az Egyetemi Könyvtárban a kötetet: csak a kérő cédulát kaptam vissza, rajta a „Fond S” jelzéssel. Ezt már jól ismertem: a kötet a titkos (Secret) állományba van besorolva, csak dékáni vagy könyvkiadói ajánlásra, az igazgató jóváhagyása után, a tanári olvasóban juthatok hozzá. Szerencsémre nagybátyám, Mikó Imre kölcsön tudta adni, s így a szemeszter végéig kézikönyvként használhattam.
Tíz évvel ezelőtt újra figyelmem középpontjába került Ligeti. A Polis Könyvkiadó felkérésére számba vettem Kolozsvár híres szülötteit, hogy a legjelesebbek pályáját egy albumban mutassam be. És a város leghíresebb 18 szülötte közé Ligeti Ernő is bekerült. Egy eredeti színfoltot képvisel a város történetében: a magyar identitást vállaló, tragikus sorsú zsidó értelmiségiét, az újságíróét. Akkor minden művét elolvastam, s a rá vonatkozó elérhető irodalmat is, köztük Filep Tamás Gusztáv tanulmányait. Megállapíthattam, hogy az utóbbi időben – Marosi Ildikó mellett – ő dolgozta fel leginkább Ligeti irodalmi hagyatékát. Ezért örvendtem annak, hogy a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával Filep Tamás Gusztáv megajándékozott a Ligeti teljes életpályáját bemutató kötetével.
A könyv Bevezetőből és tíz fejezetből áll. A Bevezető vitába száll azzal az „anya”-országi (igen helyesen, mindig így írja) felfogással, hogy az erdélyi irodalmat a népies hang, a „hegyi tájak stílromantikája” képviseli. Van urbánus vonulata is, s ennek egyik fő képviselője Ligeti Ernő. Kijelenti, hogy „faktumként kezeli” a Ligeti életművére vonatkozó alapvető megállapításokat: fontos szerepe volt az avantgárd irányzatok meghonosításában; szerkesztőként és szerzőként meghatározó szerepet játszott a kezdeti évek legjelentősebb folyóiratának, a Napkeletnek a munkájában; egyik alapítója volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek és a Helikon írói közösségnek; részben ő garantálta a Keleti Újság színvonalát; 1934–1940 között ő adta ki és szerkesztette a Független Újság című antitotalitárius szemlét; nevéhez fűződik az erdélyi városi regény megteremtése; az első kisebbségtörténeti korszakról ő írta az első, klasszikus összefoglalást; Bethlen Miklós-regényével az utótranszszilvanizmust képviselte. Ezzel tulajdonképpen megfogalmazza könyve alapvető tételeit, ezek bizonyítását tartalmazzák a fejezetek.
Az első két fejezet még mindig inkább bevezetésként hat: az egyik tisztázza Ligeti irodalmi munkásságának a terjedelmét, címjegyzékét. Ez azért szükséges, mert műveit különböző címváltozatokkal említi, sőt jelenteti meg. Utal olyan – esetleg éppen készülő – műveire, amelyek soha sem láttak nyomdafestéket, kéziratuk sem maradt fenn. Végül a szerző könyvalakban megjelent művei számát tizenhétben rögzíti. A másik bevezető fejezet Ligeti 1948 utáni recepcióját veszi számba. Kik, hol és mit írtak, állítottak Ligeti életművéről – el egészen a holokauszt 70. évfordulóján megrendezett kolozsvári „Súly alatt a pálma” emlékkonferenciáig.
A Pályakezdet fejezet két részre oszlik: egyik a kolozsvári családi körülményeket, az Unitárius Kollégiumban töltött diákévek hatását, s a félbehagyott jogi tanulmányok emlékét idézi. Már joghallgatóként is a Kolozsvári Hírlapnál tanonckodik. 1912-től Nagyváradon, „a Holnap városában” lesz az Ady nevével fémjelzett Nagyváradi Napló munkatársa. Itt válik vérbeli újságíróvá és itt jelenik meg első verseskötete is, a Magányosan ezer tavasz közt (1913). Urbánus lírájára Ady is felfigyel. Lapja és ő maga is Tisza István politikájának a támogatója. A „váradi virágzásnak” az első világháború vet véget. Négyéves hadiszolgálatáról kevés adat maradt fenn. Frontvonalba nem kerül. Egy gránátrobbanás okozta légnyomás miatt Prágában kezelik, eljut Galíciába és Varsóba is. A háború végén Marosvásárhelyen szerel le. Még az év nyarán Kolozsvárt újra a Kolozsvári Hírlap szerződéses munkatársa lesz. Itt is Tiszát támogatja. Majd e lap megszűntével a Keleti Újság megalapítóinak egyike. E pályaszakaszok vizsgálata nem lehetett könnyű feladat, de még a következőké sem, mert a kor szokásai szerint az újságírók csak ritkán jegyezték nevükkel a cikkeket, még betűjeles aláírásuk is csak hosszabb kommentárok után tűnik fel.
A főhatalom-változás utáni irodalomszervezés történetét már sokan megírták, a szerző ezt most Ligeti ebben játszott szerepének a kidomborításával gazdagítja. Jóformán mindegyik rövid életű irodalmi lapban publikál, kezdve a Váradon megjelenő Magyar Szóval. Végül a Keleti Újság melléklapjaként megjelenő Napkeletben talál otthonra 1920–1922 között. Három évig itt közöl „a haladó szellemű magyarság”. Közben verseket is ír, ezeket Én jót akartam címmel teszi közzé 1924-ben. Ez utolsó vers-kiadványa, a kritika alig veszi észre. Ezután a széppróza felé fordul.
Ligeti első novelláskötete, a tizenhárom történetet tartalmazó Asszony 1920-ban jelenik meg. Bár írásai elég kidolgozatlanok, erre már többen felfigyelnek. Az első kisregények, a Prágában játszódó Belvedere (1921) és a „felföldi” szunamita gróf történetét Mikszáthra emlékeztetően feldolgozó Az ifjító szűz (1925) stílusa, történetszövése a modernség jegyeit hordozza magán.
Két sarkalatos, nem annyira irodalmi, mint szociológiai-politikai vonatkozású fejezet következik. Az egyik Kisebbségi progresszió címmel arra a nehéz feladatra vállalkozik, hogy kijelölje az újságíró nézeteinek helyét az erdélyi magyar politikai palettán. Ez leginkább az 1922-ben közölt Erdély vallatása című portrésorozatából derül ki. Bernády Györgyben a hivatott vezetőt, Paál Árpádban a politikai cselekvés ideológusát látja. Végül is a megalakuló Országos Magyar Párt híve lesz. Nem lehet asszimiláns zsidónak nevezni, mert a családjában ez a folyamat már lezárult. Magát magyarnak tartotta, az összeurópai polgári kultúrában hitt. A vezetők meritokratikus alapon történő kiválasztódását tartotta ideálisnak. Itt olvashatunk a különböző írókhoz, politikusokhoz fűződő kapcsolatáról is. A másik ilyen betájoló fejezet a Közéleti szerepvállalások címet viseli. Bár Ligeti alig viselt vezető tisztségeket, az irodalmi szervezkedések sorában minduntalan felbukkan a neve. 1922-ben a Húszak Céhe megalapításának kezdeményezői között szerepel, az Erdélyi Szépmíves Céh alapítói közé tartozik. Beválasztják az újjászerveződő Kemény Zsigmond Társaságba és az Erdélyi Irodalmi Társaságba. Ott van a marosvécsi Helikon meghívottai közt, s 1938-ig majd minden ülésen részt vesz és fel is szólal, azután kapcsolatuk némileg elhidegül. 1932-ben a PEN Club magyar alosztályának szervezői közt találjuk. A szabadkőművesek közt is feltűnik. A romániai népkisebbségi újságírók szervezetében pedig ügyvezetői tisztséget kap.
A monográfia központi fejezete Ligeti regényeit, novelláit elemzi mintegy 40 oldalon. Eget vívó György deák című korai történelmi regénye a 17. sz. végén játszódik, s főhőse, Farnos György alakját a színtársulatot szervező Felvinczy György egykori unitárius szeniorról mintázza. Gyermekeknek való olvasmány. Az első társadalmi regénye, a Föl a bakra! 1925-ben jelenik meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Érdeme, hogy „elsőként dolgozta föl a lesüllyedő városi hivatalnokréteg, tágabban a városi középosztály sorsalakulását” a kisebbségi helyzetben. Ez a regénye váltotta ki a legnagyobb sajtóvissz­hangot is. Szintén a Céh adja ki 1927-ben a kétkötetes A kék barlang című regényt, mely a nagypolgárság erdélyi világába vezet be, s egy házasság csődjét állítja előtérbe. Kissé emlékeztet a Bovarynéra. A szintén kétkötetes, a Céh által 1931-ben kiadott A két Böszörményi az erdélyi magyar középosztály két generációját jeleníti meg, egyik sem találja a jövő útját. A regény szövege túlzottan publicisztikai hangvételű. Ligeti legsikeresebbnek vélt regénye, Az idegen csillag 1932-ben jelent meg. Egy Ira Aldridge nevű sötétbőrű Shakespeare-színész története. Mindenki csodálja, de a társadalom nem fogadja be. Sokan a zsidósors tükröződését vélték felfedezni a regényben. Filep Tamás Gusztáv csak érintőlegesen utal a regények cselekményére, fő módszere az egykori bírálatok ütköztetése, s végül egy árnyaltabb értékítélet megfogalmazása. A regény helyét igyekszik kijelölni mind az írói életműben, mind az erdélyi magyar irodalomban.
A pályája csúcsát elérő újságíró és lapszerkesztő Ligetiről külön fejezet szól. Megindulásától 1934 novemberéig a Keleti Újság munkatársa volt. A külpolitikai rovatért felelt, de legalább annyira foglalkozott az irodalompolitikával is. Több száz cikke jelenhetett meg, de aláírás híján azonosításuk szinte lehetetlen. Minden újságírói műfajban megszólalt, vezércikkeket is írt. A lap időnként megjelenő kulturális mellékleteiben közölt színvonalas irodalomtörténeti írásokat. Például állást foglalt a skizma-pörben. Szerinte a kisebbségi magyaroknak más napi gondjai vannak, mint a többséginek, s ez bizonyos különbségekhez fog vezetni. A Keleti Újság az Országos Magyar Párt szócsöve volt, s Ligeti is ehhez alkalmazkodott.
1934 végén Ligeti kivált a szerkesztőségből és még decemberben kihozta saját hetilapjának, a Független Újságnak az első számát. A „politikai, társadalmi, gazdaság-kritikai” lap valójában kéthetente jelent meg 1940 szeptemberéig. Máig sincs egyértelmű magyarázat arra, hogy miért kellett ezt a lapot megindítani, s ki pénzelte. Egyesek szerint az Országos Magyar Párt Krenner Miklós vezette reformszárnyának lenne a szócsöve. Mások a szabadkőműveseket látják a háttérben. Kétségtelenül színvonalas kiadvány lett, a romániai tollforgatókon kívül számos munkatársat toborzott Magyarországról és a többi utódállamból. Egyetlen belső munkatársat sem lehet azonosítani, úgyhogy feltételezhetően a lap Ligeti egyéni munkáját tükrözi, a legtöbb cikket is ő írta. Így ekkoriban aligha jutott ideje a szépirodalmi alkotásra.
A Noé meglékelt bárkája című fejezet a bécsi döntés utáni pályaszakaszt vizsgálja. Ennek legfontosabb és legnagyobb visszhangot keltő terméke az 1941-ben kiadott Súly alatt a pálma. Emlékirat, regényszerű önéletírás, mely öt fejezetben mutatja be a kisebbségben töltött 22 év irodalmi-társadalmi életének a történetét. Bár adatai néhol pontatlanok, máig for­rásértékű munka. Szintén 1941-ben jelent meg a korábban írt, de a Szépmíves Céhtől elutasított Rózsaszüret című regénye. 1930-as bulgáriai utazása élményeiből ihletődött. Az akkoriban eléggé vitatott macedón kérdést állítja középpontjába. A macedónok három országban éltek, de nem volt saját hazájuk. Kissé hasonlított sorsuk a szétszakított magyarságéhoz. 1943-ban jelent meg Ligeti utolsó kötete Budapesten Noé galambja címmel. Ma esszéregénynek nevezhetnénk. A 17. században játszódik, középpontjában Bethlen Miklós kancellár áll, akinek célkitűzése volt Erdély önállóságának megőrzése.
Ligeti 1943 őszén Budapestre költözött családjával és a Magyar Nemzet belső munkatársa lett. Csak néhány aláírt, illetve szignóval jelölt cikkét lehet a lapban azonosítani. A zsidótörvények hatálya alól ideig-óráig sikerült mentesíteni őt és családját. A nyilas hatalomátvétel után fiával együtt kényszermunkára vitték. Innen menlevéllel szabadultak. 1945. január 10-én este egy nyilas kommandó jelent meg Ligetiék budapesti lakásán, őt, feleségét és 17 éves Károly fiukat elhurcolták, s vallatás után a Liszt Ferenc téren sortüzet nyitottak rájuk. Csak a fiú menekült meg négy lövéssel a testében.
A kötet függeléke az 1945-ben megjelent Izsáky Margit készítette interjú Ligeti Károllyal, amelyben a túlélő elmeséli családja tragédiájának részleteit. Az életrajzi adatok kronologikus jegyzéke és a névmutató zárja a kötetet.
A szerző igen helyesen az újságíró és szépíró Ligeti munkásságának az elemzését helyezi előtérbe. Kötetével egy több évtizedes adósságot törleszt. Ligetiről két államvizsga-dolgozatot is írtak, de átfogó monográfia még nem készült. Filep annyira a művekre koncentrál, hogy az ember, az egyéniség kissé homályban marad. Jó lett volna tisztázni felesége, Szántó Margit (még a neve sem fordul elő!) kilétét, a házasság idejét, a gyermek születésének dátumát. Vajon a feleség nem állt rokonságban a kolozsvári Schlesinger–Szántó családdal, mely több nagyiparost is adott a városnak, impozáns síremlékük áll a régi neológ zsidó sírkertben. Aztán ott van a négyéves világháborús időszak: a hadtörténeti levéltárban esetleg fellelhető Ligeti katonai nyilvántartása szolgálati idejének minden mozzanatával. Az író halálának részleteit ugyan ismerjük, de vajon nem maradt-e nyoma a fővárosi levéltárban, hogy a Liszt Ferenc téri halottakat hol temették el (a helyszínen ideiglenesen, vagy tömegsírban)? Bocsájtottak-e ki halotti bizonyítványt a házaspár nevére, abban mi szerepel? Egy ilyen terjedelmű monográfia megjelenése után aligha fog még valaki elmélyülni a Ligeti-kutatásban.
A kötetet díszes kivitelben a Magyar Művészeti Akadémia jelentette meg, borítóján Ligeti legsikerültebb, szivaros portréja, amely már évek óta a kolozsvári Bulgakov-kávéház faláról is letekint.

Filep Tamás Gusztáv: Ligeti Ernő. Egy urbánus transzszilvanista. MMA Kiadó, 2019.