Lezárt történetek: Wirth Imre helyszíni rövidprózái

Elég volt

Hívószó: apró lábak, pék, Legyek ura-hangulat

Amikor Osvátot riasztotta a szálloda, hogy azonnal jöjjön, mert Ady rosszul van, valószínűleg szívinfarktust kapott a zabolátlan szeretkezéstől a mindenhol fekete nővel, Osvát szinte szívinfarktust kapott. Rohantában vitte magával az orvost, akivel együtt kártyáztak és szivaroztak, miközben Osvát visszafojtott hangon elemezte estéről estére a belterjes irodalmi életet, és felolvasott saját, soha nem publikált verseiből.

A szálloda igazgatója halottsápadtan vezette a 4-es számú szobába, ahol Ady egy palack borra borulva, meztelenül nyögött a padlón, míg a mindenhol fekete nő, a festőtől elcsábított modell a sarokban kuporgott nyöszörögve. Matrózblúza gyűrötten és izzadtan csavarodott a melleire, apró lába pedig folyamatosan rángott és csapódott a falhoz. Osvát szánakozva és dühösen mordult rá Arankára, hogy öltözzön fel azonnal, és ahogy hajnalban kinyitják a kaput, takarodjon haza, de útközben ugorjon be a pékhez, aki szintén titkos hódolója, és vegye rá a hazugságra, hogy a lányánál aludt, aki az osztálytársa. Aranka megalázottan osont az ajtó felé, míg Ady verejtékező arcát felé fordítva a nevét suttogta.

Aranka sohasem felejtette el, hogy Adyval egy zártosztályon játszott, ahol senki sem akart túlélni, ezt játszották minden este, egyre durvábban, liter borokkal, azzal a szédítő felismeréssel, hogy a többi képzeletbeli lény is ahelyett, hogy élni akarna, az ő testén keresztül keresi a menekülést. Nem harc volt ez, hanem fájdalmas távolodás a civilizációtól. Állatok lettek, egymásba kapaszkodva és megértve egész Magyarország tébolydáját, küldetésük lett estéről estére, hogy kitaszítva a semmibe, a megváltást keressék.

Elég volt, fogta meg az orvos Ady csuklóját, maga őrült, hogy egy ilyen fiatal lánnyal szórakozik minden este, meg akar halni?

Az apró lábak, nyögte Ady, a fekete, bongyor szőrzet, szeretem!

Ugyan, csapott Osvát az asztalra, elfelejti, és soha többé nem találkozik vele.

Az orvos injekciót döfött a költő karjába, aki úgy érezte, éppen akkor vesztette el az életét, amikor egyedül maradt azzal, akit szeret, és már csak pár pillanat hiányzott, hogy kilépjen vele a boldogság kapuján.

De ki a fene vagy te?

Hívószó: székely

Vakító porszemek csapódtak a vasárnap késő délutáni csöndben a szívembe. Úgy zúgtak keresztül a fenyvesek felől a völgy alján lévő ház felé, mintha a szerelem összeszedte volna minden erejét, mintha a medvék összes szorongása ebbe a felfoghatatlan pillanatba ordított volna bele, mintha Madéfalva felől több száz éve elszökött lovak és szellemeik próbáltak volna, akár egy visszafojtott lélegzet idejéig, magányba vonni. A kiszáradó patak zajába, az augusztusban lehulló sárga levelek fájdalmas zörgésébe. Valami próbált átölelni a lassú sötétben, és én egyre jobban féltem, hogy a következő kanyarban a szerpentinen évtizedek várakozása, a megismerésre törekvő vágy – mit keresek én itt – rám szakad.

A Trabant vonszolta magát és engem az úton, valahonnan harangszó és kolompolás zenéje kuszálódott össze a vakító porszemekkel. Egyszer tényleg választ kell adni arra, amit nem lehet?

Árnyékok ugrottak elém. Nagydarab férfi zihálva kergetett két nőt, akik sikítva állítottak meg és próbáltak bemászni a kétajtós Trabant hátsó ülésére. Azonban a férfi egyszerűen letépte a Trabant ajtaját, mire én vakító porszemekkel a szívemben próbáltam számonkérni, mi a fenét csinál. Egymást kergettük az autó körül percekig, egyre közelebb kúszott az este, mire felbukkant a semmiből a rendőrautó és tisztes távolban megállt. Józsi, kiabáltak, hagyd az asszonyt! Józsi lelassult, az asszonyokat elvitte a rendőrautó. Józsi szuszogva beült az anyósülésre, elővette a bicskáját, és rám mordult, hogy vigyem haza. Miután bedobtam a csomagtartóba a letépett ajtót, elindultunk a székely sötétben egy számomra ismeretlen falu felé.

Halkan sírt a férfi, siratta a feleségét és a lányát és az életét, miközben együttérzően, rettegve, halkan mondogattam neki, hogy a szerelem végtelenül megsebez, és a fenyők tüskéi megágyaznak a megbocsátásnak.

De ki a fene vagy te, kérdezte, bicskáját a másik kezébe véve?

Nem tudom, suttogtam, lassan hunyó porszemekkel és érthetetlen szeretettel a szívemben.

‍