Levelek egy víz alatti világból – Interjú Szálinger Balázs költővel

Huszonegynéhány évvel ezelőtt mondhatni Kolozsváron indult a pályád, itt, az Erdélyi Híradó Kiadónál jelent meg az első két köteted. Azóta több helyen laktál, jártál, Budapesttől Nagyváradon és Nagybányán át Keszthelyig, a szülővárosodig, ahol most élsz. Kolozsvár hol helyezkedik el a mentális térképeden, hogyan alakult a viszonyod a várossal?

A mostani alkalom előtt (Szálinger Balázsnak idén októberben volt Helikon-estje Kolozsváron – szerk. megj.) 2016-ban voltam legutóbb Kolozsváron, akkor a Hévíz folyóirat ’56-os antológiáját mutattuk be. Azóta sok változás történt az életemben, de gyanítom, mindannyiunk életében: nálunk jött egy gyermekáldás, volt közben egy világjárvány, most háború van a szomszédban, tavaly nyáron pedig hazaköltöztünk Keszthelyre. Eléggé kivonultam a világból, a gyermek eleve „kihozza” az embert a vérkeringésből, ritkábbak lesznek a vendégségek, elmaradnak a barátok – de idővel a dolgok visszaállnak a normális kerékvágásba. Amikor viszont visszaálltak volna, megérkezett a világjárvány. Akkor kiköltöztünk Pestről a Szentendrei-szigetre, aztán elmentünk Nagybányára egy hónapot, utána pedig Keszthely következett. Kolozsvár igazi főváros, hasonló élmény volt itt járni-kelni, mint amikor a járvány után újra Pestre látogattam: azt éreztem, hogy rengeteg minden megváltozott, csak azt nem tudom, hogy ez az öregedés jele-e, vagy tényleg megváltoztak a dolgok. Az ember viszont ahhoz ragaszkodik, ami ugyanolyan – Kolozsváron is vannak ilyen helyek. Amikor együtt mentünk be a Bulgakovba, és megkérdeztem tőled, hogy létezik-e még a Bréda-pince, a tekintetedből megértettem, hogy tényleg rég jártam itt…

Másfél éve éltek Keszthelyen. Miért választottátok a nyüzsgő nagyvárosi lét helyett a vidéki életet?

Régóta terveztem a hazatérést. Egyedül viszont nem tudtam hazamenni, meg kellett győznöm a feleségemet is, aki pesti lány – szerencsére neki volt ehhez kedve, és úgy látom, hogy nem bánja. Először a gyerek miatt kiestünk abból a világból, amelyben benne éltünk, a járvány pedig megszüntette azt a világot, tehát már nem is volt, ami hiányozzon. Számomra ez egy új város megismerését jelentette, mert sose laktam ott, gyerekkoromban a szomszéd faluban éltem. Tény, hogy némileg kiestem az irodalmi vérkeringésből, de abból mindenki kiesett kicsit a pandémia idején, csak én nem is kerültem vissza, és ez jól van így. Életkori kérdés is ez, az ember idővel rájön, hogy nem fontos mindig benne lenni a dolgok sűrűjében. Huszonévesen beleőrültem volna, ha Keszthelyen kell élnem, most pedig ajándéknak fogom fel. Nagybányára eljutni szintén régi terv volt, és ott vált világossá számunkra, hogy Keszthely jó döntés lesz. Nagybánya ugyanis egy húszezres lélekszámú város, ami köré felhúztak egy százezres lakótelepet. Kiderült, hogy pont egy ilyen léptékű város felel meg nekünk, különösen kisgyerekkel. Sok világ közt vergődtünk, és Keszthely lett a nyugvópont.

Drámát írtál Nagybánya román megszállásáról. Hogyan találtad meg a témát?

Király Zoltán barátom édesapja, Király László költő Felsőbányán tanított néhány évig, és szeretett volna egyszer visszamenni a környékre. Eltöltöttünk ott pár napot, és mikor hazatértünk, elkezdtem kutatni a város történetét, mert ha megfordulok egy új helyen, muszáj megismernem mindent, ami azzal kapcsolatos. Nagybányán a békeidőkben három hetilap létezett, meg egy kéthetente megjelenő lap Felsőbányán, ezek közül egy maradt meg az impériumváltás után. A korszak tehát elég jól dokumentált, és miután elkezdtem olvasni ezeket az újságokat, teljesen beszippantott az a világ. Mindig is érdekelt, milyen az, amikor egy hely nem változtatja meg a földrajzi koordinátáit, egyszer csak mégis egy egészen más világban találja magát. Mintha kigyulladt volna egy lámpa a fejemben: Nagybánya, 1918–19, erről írni kell valamit! Tudtam, hogy ehhez oda kell költöznöm egy időre, másként nem fog sikerülni. Így kerültünk Nagybányára, a dráma el is készült, most decemberben lesz a bemutatója a Radnóti Színházban.

Nem ez az egyetlen eset, amikor egy hely levegője olyan hatással van rád, hogy azt muszáj irodalmi eszközökkel megörökítened. Egy hónapig éltetek a várandós feleségeddel az Al-Dunánál, Orsova környékén, ebből az élményből született az Al-dunai álom című köteted – ami különösen kedves a szívemnek, mert bánsági származású vagyok. De miért vonzott téged ez a vidék?

A Bánság varázslatos világ, régi álom számomra. Mindig vonzott a mitológiája, és nem elsősorban a római korra gondolok, hanem a magyar középkorra. Ez a török–magyar háborúk rokonszenvesebb szakasza, amikor még nem veszítettünk állandóan, hanem elegánsan védekeztünk, és azok a harcok nagyrészt azon a vidéken folytak, Nándorfehérvártól Szörényvárig. Mohács-drámát írok éppen, nyakig benne vagyok abban a korszakban. Nem tartozik szorosan ide, de tudod, mi volt a jutalma annak a két magyarnak, akik az árulásukkal hozzásegítették a törököket Nándorfehérvár bevételéhez? Az ostrom után a törökök élve eltemették őket a várárokba – ők sem bírták ezt az emberfajtát. Látod, máris erről beszélek! Az első könyv, amit életemben olvastam, Lengyel Dénes Régi magyar mondák című műve volt, amelyben történeti adalékok és mesei történetek egyaránt olvashatók, Mátyás királyról, Kinizsi Pálról – én ezeket megkönnyeztem. Ezeknek a legendáknak a sorát gyarapította a legújabb kori történelem is, a Vaskapu felduzzasztása, Orsova eltüntetése, Ada Kaleh szigetének pusztulása – ez maga az Atlantisz-mítosz. Ada Kaleh különös identitású sziget volt, Isztambulnak adózott, de a magyar megyerendszer része is volt egyben. Kevesen tudják, hogy ehhez kötődik a történelmi Magyarország utolsó területfoglalása, 1913-ban: a Krassó-Szörény megyei főispán áthajózott a szigetre, és közölte a helyi török elöljáróval, hogy ez mostantól magyar terület, az pedig elfogadta. Nagyon szeretem ezeket a víz alatti dolgokat, a történelem elsüllyedt világait.

Érdekes, hogyan változik a történelmi emlékezet azon a vidéken is. Amikor legutóbb ott jártunk, a vízitúrán az idegenvezetőnk lelkesen mesélt mindenről, mígnem a Széchenyi-emléktáblához értünk a csónakkal. Ott hátrafordult, és azt mondta: erről inkább meséljenek maguk…

Amikor odamentünk, kinyomtatva vittem rengeteg olyan dokumentumot, amely a hellyel kapcsolatos, tanulmányokat, néprajzi írásokat, képeslapokat. Először bosszankodtam, hogy a helyi fogorvos, akihez a szörényvári tiszteletbeli magyar konzul irányított bennünket, nem a városban szerzett nekünk szállást, de aztán rájöttem, hogy ez óriási szerencse, mert Orsova lényegében egy lakótelep. Jeselnicán viszont, ahol laktunk, a reggelizőasztalunktól alig néhány méterre folyt a Duna. Amikor a román házigazdáinknak mutattam a régi képeslapokat, teljesen elhűltek. Ott nőttek fel, de nem ismerték ennek a világnak a múltját. Később hallottuk, hogy órákig a gyerekkorukról beszélgettek egymás közt – a képeslapok előhozták a régi emlékeket. Döbbenetes volt látni, mennyit számít nekik az, hogy az, amiben ők élnek, idegenek számára is jelenthet valamit.

Korábban mindig kikérted magadnak, ha arról érdeklődtek, szándékozol-e prózát írni, és öntudatosan közölted, hogy költő vagy, nem prózaíró. Ehhez képest prózaformában írtad meg az Al-dunai álom című könyvedet.

Ennek dacára sem érzem magam prózaírónak. Egy hónapot töltöttünk ott, és én dokumentálni akartam mindazt, ami történik velünk, ezért elkezdtem naplót írni – valódi, saját használatra szánt naplót. Később ezt kibővítettem kultúrtörténeti, történelmi, földrajzi betétekkel, így született a könyv. De attól ez még alapvetően egy napló maradt, azt pedig nem versben írja az ember.

Legújabb köteted viszont nagyon is költészet. A Koncentráció különös és különleges könyv, amelynek a keletkezési és kiadási körülményeiről is szót kell ejtenünk. Úgy döntöttél, hogy kilépsz a kiadói rendszerből, és a kötetedet szerzői kiadásban jelenteted meg. Miért szántad rá magad erre a lépésre, és milyen tapasztalatokkal járt?

A köteteim 2008 óta a Magvető kiadónál jelentek meg. Az én generációm számára – lehet, hogy a mai fiatalok másként vannak ezzel, bár szerintem számukra is rangot jelent ez a név – a Magvető volt „a” szépirodalmi kiadó, mindenki magvetős szerző szeretett volna lenni. Azok az évek jelentették a kiadó aranykorát, amikor Morcsányi Géza vezetésével olyan szerzői sikerek fémjelezték a kiadó működését, mint Závada Páltól a Jadviga párnája vagy Esterházy Harmonia caelestise – olyan művek, amelyeknek írói nem alkudtak meg a minőség rovására, mégis sikeresekké tudtak válni. Néhány éve valahogy fészkelődni kezdtem a helyemen. Nem a reklámköltésekre gondolok, mármint ezek hiányára, hiszen soha egyetlen kiadóm se költött rám egyetlen forintot se, ami a reklámot illeti. Hanem arra a fajta figyelemre, ami ingyen van. És úgy gondoltam, ahelyett, hogy együtt keseregnék a barátaimmal ezen, megpróbálok valami mást. Sokan nem értették, miért akarok kilépni ebből a rendszerből, amikor úgymond beérkeztem – ugyanúgy, ahogy a szüleim sem értették, miért hagyom ott Budapestet. Nehéz erről beszélni, mert nekem egykor az identitásom volt az a kiadó. De ha már nem tud az identitásom lenni, akkor megmarad szolgáltatónak – és úgy éreztem, hogy ezzel nem vagyok elégedett. Akkor tehát megbízok mást a könyveim kiadásával – és kit bízzak meg, kiben bízom leginkább, ha nem magamban? Készítettem egy honlapot (most már szerzői Facebook-oldalam is van), ami webshopként működik, mert eldöntöttem, hogy nem árulom könyvesboltokban a kötetet – ez alól a keszthelyi Pannon könyvesbolt és a kolozsvári Röser antikvárium a kivétel, az előbbiben folyamatosan kapható, az utóbbiban hagytam egy példányt. Kevesen tudják, hogy a könyvesboltokban a terjesztő nagyjából 50 százalékot elvesz a bevételből, a maradékból kell kigazdálkodnia a kiadónak a nyomdát, a papír árát, a szerző honoráriumát, a kiadói alkalmazottak bérét, a benzinköltséget, a munkaeszközöket, és sorolhatnám. És nem bántam meg, hogy így tettem, mert a Koncentrációból eddig 540 példányt adtam el – összehasonlításként mondom, hogy a legutóbbi magvetős verseskötetemből nem fogyott ennyi, pedig abból mondjuk százat én vásároltam meg kiadói áron, szétosztogatni a barátaim, ismerőseim között. Viszont nyújtanom kellett valamit: 300 példányig sorszámozott kötetekről van szó, hátul pedig feltüntettem az előfizetők listáját. Nemsokára szintén magánkiadásban jelenik meg a Zalai Passió című kötetem, amely eredetileg Kolozsváron jelent meg, több mint húsz évvel ezelőtt. Persze tudom, hogy egy pályakezdő szerző valószínűleg nem teheti meg azt, amit én.

A Koncentrációban több olyan, szonettformában írt vers található, amely Mikes Kelemen alakját idézi meg, és amelynek a Törökországi levelek mintájára egy elképzelt „édes néném” a címzettje. Miért épp Mikes, a száműzetés, kivonulás motívuma miatt?

Igen, a Mikes-versek a járványpszichózisból születtek. Biztos emlékszel, hogy a karanténidőszakban mindenki elkezdett kenyeret sütni otthon, felhalmozni a konzerveket, sokan pedig elhatározták, hogy végre elolvassák Tolsztojtól a Háború és békét. Nos, én Tolsztoj helyett a Törökországi leveleket vittem magammal az izolációba, régi vágyam volt elolvasni. Nehezen barátkoztam meg vele, hiszen a nyelve azért megkopott az évszázadok során, de néhány oldal után valósággal kinyílt az olvasás számára. A Mikes-szöveg valóságos csoda, csillogóan modern próza, fantasztikus humorral megírva, de ennek a humornak a mélyén mégiscsak ott a kétségbeesés. A tudat, hogy ott élsz Rodostóban, a világ végén, ahonnan legfeljebb diplomáciai alkuk eredményeként mozdulhatsz ki, túsz vagy, eszköz mások kezében. Huszonéves korodtól idegenben élsz, negyven éven át, elszigeteltségben, elzártságban, és leveleket írogatsz egy elképzelt nőnek, aki valójában a hazád. Amely azonban már megfeledkezett rólad, és te sem ismernél rá, mert megváltozott. Azt a világot ismered, amelyben régóta élsz – de az a krédód, hogy nem az a hazád. Mikest a járványidőszaknak köszönhetően fedeztem fel, amikor úgy tűnt, hogy a régi világ megszűnt, és mi egy új világ eljövetelére készültünk.

Úgy tudom, a járványidőszak nemcsak elzárkózást, hanem fontos találkozásokat is hozott számodra…

A 360° című 2016-os verseskötetemben szerepelt egy Ódry úr című vers. Ódry József valamikor a Mahart-iroda forgalomirányítója volt az Al-Dunánál, és egybehangzó állítások szerint abszolút tekintélynek számított a különböző nációjú (magyar, román, szerb, bolgár, török, osztrák) hajósok számára. A duzzasztás előtt ugyanis a Duna nem egy víztározó volt azon a vidéken, hanem egy veszélyesen hajózható folyó, amelyből sziklák álltak ki, ezért a szoroson nehéz volt átjutni. Ódry úr pedig forgalomirányítóként élet-halál urának számított, afféle mitikus lénynek, akinek a szakértelmén múlt a balesetmentes hajózás. Az Al-dunai álomnak februárban volt a bemutatója Keszthelyen, dedikáláskor pedig ott állt a sorban egy maszkos, idősebb úr, nagyjából annyi idős, mint a szüleim. Amikor odaért hozzám, átadott egy régi fényképet, amely egy férfit ábrázolt, 60-as évekbeli stílusú öltönyben, ingben; a hátlapjára pedig ez a szöveg volt írva: „A családom nevében, köszönettel, Ódry Péter.” Döbbent érdeklődésemre elmondta, hogy ő Ódry József fia, harminc éve Keszthely mellett, Zalaszántón él, ahol háziorvos. A hideg futkosott a hátamon, ő kiállt a sorból, elfordult, és látszott, ahogy ő is elérzékenyül. Hát ilyen kicsi a világ. Eleget hallgattam annak idején, hogy rendes szakmát kellett volna tanulnom, mert versből nem lehet megélni, és talán kényelmesebben élnék, ha más pályát választok, de ilyen történetem csak nekem van. Azt éreztem, hogy megérte – hisz mi másért érdemes ezt csinálni?

Szálinger Balázs 1978-ban született Keszthelyen. Gyermekkorában Alsópáhokon élt, a középiskolát a kaposvári Nagyboldogasszony Katolikus Gimnáziumban kezdte és a keszthelyi Vajda János Gimnáziumban végezte 1996-ban. Egyetemi tanulmányokat folytatott a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen, a Pécsi Tudományegyetemen, diplomát a budapesti ELTE művelődésszervező szakán szerzett 2001-ben. Első verseskötete, Kievezni a vajból címmel 1999-ben jelent meg a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál. Élt Budapesten, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, jelenleg Keszthelyen lakik családjával. 2012-től 2017 végéig a Hévíz folyóirat főszerkesztője volt. 2010-ben József Attila-díjat kapott. Legújabb verseskötete, a Koncentráció szerzői kiadásban jelent meg idén.

‍

‍