.svg)
Orvosaival nem írásban szokott érintkezni az ember. Most azonban, epidémiánk kellős közepén, minden régi szokásunk megváltozott. Kezdve azon, hogy karanténban, házi őrizetben élünk. Orvoshoz én is csak végső esetben mehetek.
Ez pedig itt – mint látni fogjuk – nem végső eset. Hipochondriás lennék? Nem hiszem. Rövid leszek.
Szóval, mások, más korokban, végrendelkezni szoktak, amikor – okkal, ok nélkül – úgy érzik, közeleg a vég. Nálunk azonban, a családban, nem szokott csak úgy, egyik napról a másikra elpatkolni az ember. Mielőtt beadta a kulcsot, szegény apám is röpke harminc éven át betegeskedett.
Hát erről lenne szó. Enyéim odaát, az Óvilágban élnek, nőm hozzátartozói meg itt, velem. Én pedig nem akarok a terhükre lenni, sem ott, sem itt.
Mert hát ők, szegénykéim, gyanútlanok. El sem tudják képzelni, hogy mi vár rám. Az én hátralévő harminc évemet.
A karantén mást vált ki mindenkiből. Belőlem ezt a levelet. Szeretném befejezni, amin dolgozom. Nyugodtan. Úgy, hogy ne legyek a terhére senkinek.
Mire számíthatok? Elmúltam nyolcvanéves, nem panaszkodom. Kedves doktor úr! Kérem, olvassa végig ezt a talán szokatlan, rendhagyó levelet.
*
Minden a mosókonyhában kezdődött. Rágom a tollam. Talán tízéves lehettem. A szemétkosárban találtam ezt a géppel írott szöveget. A szüleim ekkor már különéltek. Ez volt itt a válóperük teljes anyaga. Nem húzom az időt, nem idézek belőle csak egyetlen részletet.
Nagyapám, a híres orvosprofesszor ugyanis megvádolta az alperest, apámat. Azt állította, hogy úgymond öröklött afrikai betegségével megfertőzte ártatlan gyermekeit. Ez az otromba vád, lám, ma is szó szerint eszembe jutott.
Apám tudtommal sosem volt beteg. Másrészt anyánk édesapja ekkorát mégsem tévedhetett. Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mi itt az igazság. Hogy mi történhetett velük és velem.
Apám harmincéves, cselédkönyves orvos volt kisgyerekkorom éveiben. Hangos, jókedvű ember, már nem zongorázott (medikus korában ezzel kereste a kenyeret), de minden reggel elénekelte a Budapest-egy hullámhosszán elhangzó operettrészleteket.
Én úgy láttam: erős, egészséges ember, a fürdőszobában minden reggel tornászott, mint mondta, extenderezett. Később ugyan bottal járt, apránként eszembe jutnak az ilyen részletek. De ebben a sétapálcában nem volt akkoriban semmi különös.
Igaz is! Az asztalnál gyakran rászólt anyánk. Ha nem vette be a gyógyszerét, vagy ha a leves cigányútra ment. Hogy gyakran leette magát? Mi, gyerekek, ezen csak kuncogtunk.
Emlékszem, egy este színházba indultak, és kint a kapuban apu elesett. Vissza kellett jönniük, sárosan, vizesen. A színházi estének ezzel vége lett.
Csupa ilyesmi. Amikor kimondták a válást, apánk az utcai szobába, a rendelőbe költözött. Ha átszöktem hozzá, néha rajtakaptam: langyos vízben áztatta, és apró fémhengerrel – mint mondta – villanyozta a lábát.
Nekem is megmutatta: csípett, jól esett. Játék volt ez is, nagyokat nevettünk.
Aztán kitört a háború, és apánk elköltözött.
*
Eltűnt, nyomtalanul. Még a címét sem adta meg. Ma már tudom, a Gizella utca nyolcban élt, illegálisan. Üldözötteket mentett, a Fiumei úti OTI-ban.
De ez már egy másik történet. Mesterem, Füst Milán mondogatta, hogy írni mindenki tud. A remekműveket azonban valami más: valami nagy megrázkódtatás váltja ki. Ezt próbáltam én – esetlenül – az orvostudományok nyelvére lefordítani. Apám életében akkor következett be ez a sokk, amikor a Hűség Házában félholtra verték a nyilasok. Attól kezdve nem állt lábra többé. Amikor a háború után újra láttam, már csak két mankóval bicegett.
A szanatóriumban, ahová beutalták, kallantyús kerekeskocsival közlekedett. Nem tornáztatták. Lehet, hogy a felépülésre ez lett volna az utolsó alkalom.
Onnan, a Dunakanyarból, már csak egyre rosszabb helyekre került. Én ugyan tettem még vele egy utolsó kísérletet. A Villányi úton, a Pető Intézetben, új módszerrel, keményen megmozgatták a betegeket.
Neki azonban már későn jött ez a kezelés. Nem bírta ki, mind a két lába nyílt törést szenvedett.
Még húsz évet élt, idegosztályon, gyógyíthatatlanok között. Szellemileg épen, amit tudok róla, itt mesélgette el nekem.
*
Kishúgáról, Sárikáról például gyakran mesélt. A kislányt egy másik járvány, a spanyolnátha vitte el. Igaz, hogy ebben a mesében nem stimmelt valami. Az 1918-as járványt Sárika nem érhette meg. De hát ilyenek voltak apám történetei. Szomorúak, szépek, de nem egészen precízek.
Afrikába pedig sosem jutott el. Útnak indult, amint elvégezte az egyetemet, de menet közben valahogyan megrekedt.
– Elfogyott a pénzem! – vallotta be nevetve.
Fél évszázad után ellenőriztem ezt a részletet. Barcelonában még emlékezett rá egy orvos. A szobatársa. A spanyolnáthát nyomozta! – mesélte nekem ez az ember. A járványt, aminek – mint azóta kiderült – Spanyolországhoz kevés köze lehetett.
Ennyit az afrikai betegségről, amiről a válóperben olyan sok szó esett. Manapság, nyakig az új pandémiában, sok mindent felfedeznek az orvosok. Például, hogy száz éve, csakúgy, mint ma, hullámokban támadtak a vírusok. A spanyolnáthának is voltak máig felderítetlen epilógusai.
Aztán itt van keresztanyám, Margit néni esete. Őt gyerekkoromban imádva szerettem. Szüleim válása után pedig soha többé nem láttam viszont. Valami pszichiáter volt a férje, valahányszor hazakerültem az Újvilágból, egyedül ő fogadott. Hogy miért? Mindenki mással összejöhettem a családban.
Egy másik talány. Megfejteni máig sem tudom.
*
Magamról nem szívesen beszélek. 1956 után kerültem ki az Újvilágba. És Amerikában sok mindent megtud az ember. Például, hogy apa diagnózisa, a sclerosis multiplex egy sor idegbántalom közös neve. Mindaz, amit nem ismerünk pontosan. Az én neurológusaim nem is ajánlottak apa számára új, modernebb gyógyszereket.
Mert neurológusaim időközben lettek nekem is. Elmúltam ötvenéves, amikor elkezdtek görcsölni a lábaim. Már az első orvosom, Grynaeus Tamás is neuropátiával kezelt. Utána Puerto Ricóban Filippi, végül pedig itt, Floridában Jeffrey L. Horstmyer következett. A közös az volt bennük, hogy apám sclerosisából indultak ki valamennyien, és egyikük sem enyhített állapotomon.
Annyi baj legyen! Lábaim nagyon lassan romlottak. Mondhatni észrevétlenül. Kétezerben prosztatarákkal operáltak, tíz évvel később kicserélték a bal csípőízületemet. De én túléltem mind a két megrázkódtatást. Pár hetes terápia után úgy jártam-keltem már, mint azelőtt. A műtétek után csak a régi neuropátiák zsibbadása maradt.
Megint elmúlt tíz év, és most a változatosság kedvéért a jobb oldali csípőmet kellett kicserélni. Azt hittem, ez is úgy zajlik majd le, mint a másik. Harmadik csípője pedig tudtommal nincsen senkinek.
Hát nem. Nem egészen. A „rehab” ezúttal lassabbra sikerült. A lépcsőkre például csak egy hónap után került sor. Akkor is csak nehezen. Megtanultam, hogy a járókámat Trabantnak becézik a taxisofőrök. A csípőműtétet hamar elfelejti az ember, de a régi neuropátia marad.
Ez lenne a megrázkódtatás, amiről Füst Milán beszélt? A sokk, amiből nem áll többé lábra az ember?
*
Egy hónap után elegem lett a rehabilitációból. Hazavitettem magam. Szerencsémre, mert hamarosan valami új járványról kezdtek beszélni az orvosok. Megindult világkörüli útjára a mai, kezdetben koronavírusnak becézett epidémia.
Először még tizennégy napos karanténról beszéltek. Csak később derült ki, hogy ez az elzártság végleges lehet. Egy szó, mint száz, otthon maradtam. Házilag, saját erőből rehabilitálgattam magam.
Ennek már három hónapja. Bottal, mankóval, járókával, minden segédeszközt sorra vettem. A műtét utóhatásaiból egy idő után semmi se maradt.
És én mégsem tudok lábra állni. Elbizonytalanodtam volna? Akármilyen hihetetlen, még ma is, továbbra is csak járni tanulok.
Az új regényembe, igaz, belevágtam. Enélkül nehéz lenne elviselni ezt a hosszú házi őrizetet. Ha nem is könnyen, de a munka halad. Vajon mi lesz ebből? – kérdezgetem magam. Meddig fog még ez a negyvennapos zárthelyiszony tartani?
Regényt legfeljebb napi három-négy óra hosszat ír az ember. A napnak pedig, ha jól tudom, még mindig huszonnégy órája van.
*
Mások, más korokban – ezzel kezdtem – végrendelkezni szoktak, ha úgy érzik, itt a vég. Csakhogy az én esetemben – lásd: apám – harminc éven át elhúzódhat ez a várakozás. Nemcsak magamat féltem, és nemcsak a szeretteimet. Azt is, amin dolgozom: a regényemet.
A lakóparkban, ahol élek, körbe szabad járni a házat. Feleségem elkísér, minden reggel kitolom a kerekeskocsimat. Asszonykám büszkén számolgatja, hogy nap nap után hány lépést haladok. Nem veszíti el a kedvét, ha néhány kör kimarad. Vakon bízik benne, hogy előbb-utóbb lábra állok. Hogy mire lezúg ez a pandémia, én is járni fogok.
Csakhogy én érzem úgy, hogy nincsen itt semmi változás. Legalábbis semmi jó. Mert egy idő óta – bevalljam-e neki? – zsibbad és görcsöl a kezem. Rosszul látok, már ezeket a sorokat is kínkeservesen gépelem.
Mi lesz a sorsunk? Itt, az Újvilágban nursing home-okba, menhelyekre kerülnek a hozzám hasonló öregek, akikkel nem törődik senki sem. Odaát, Budán, nem lenne ő sem.
Hogy néha – esetleg – felkeresne egy-egy régi pályatársam? Hogy itt-ott talán megjelenne egy-egy szösszenetem? Gyenge vigasz, ha elvesztem az egyetlen lényt, aki még szeret!
Ennyi. Idáig jutottam. Kedves doktor úr, köszönöm, hogy elolvasta ezt a zavaros levelet.
Dél van. Ülök apám íróasztalánál. Írom a penzumomat. Amíg csak tudom. Amíg csak lehet.
Megjelent a Helikon 2021/6-os lapszámában.
