.svg)
Vékony jégre lépett Csoma Sándor rendező, amikor első nagyjátékfilmje témájául Erőss Zsolt történetét választotta. Ezt a kijelentést azonban rögtön pontosítanunk is kell: nem Erőss Zsolt történetét, hanem egy olyan történetet, amelynek alapját Erőss Zsolt élete és főként halála képezi – igazándiból mégsem róla szól. Túlzás nélkül állítható: Erőss Zsolt nemzeti hős, ikon, szobor, az akaraterő és a konok kitartás jelképessé növekedett megtestesítője (ennyiben nagyon is székely). Ő a Hópárduc, minden idők legsikeresebb magyar hegymászója, aki a világ nyolcezres csúcsai közül tízet meghódított. Kicsit olyanná vált a közemlékezetben, mint maga a Mount Everest, amelyre első magyarként tette a lábát: egyszerűen csak (George Mallory szavaival) „ott van”. És ha már ott van, „meg kell mászni”, gondolhatta Csoma. Ez sem olyan egyértelmű, persze: vannak olyanok, akik kimondva-kimondatlanul mániákusnak, a családjával szemben felelőtlenül viselkedő hazardőrnek tartják az alpinistát, aki műlábbal (jobb lábát térd alatt egy Magas-Tátrában elszenvedett baleset következtében amputálták) sem mondott le veszélyes szenvedélyéről, hogy aztán – szintén a csúcsot elsőként meghódító magyarként – a Kancsendzöngán lelje halálát, hegymászótársával, Kiss Péterrel együtt.
Szólhatott volna ez a film heroizmusról, halálmegvető bátorságról, az ideáljaink és választott életformánk iránti végső odaadásról, végtelenségélményről, a hegyek misztikumáról; és egy kicsit szól is mindegyikről, legfőbb „kötőanyaga” mégis az, ami közös mindben: az emberi tényező. Az, ami túlmutat a partikuláris történéseken, a Hópárduc tragédiáján: az „Erőss Zsolt-film” főszereplője ugyanis nem Erőss Zsolt, bár az ő személyes sorsának ismerete nélkül nehezen értelmezhető a történet – de anélkül is átélhető. Ha párhuzamokat keresünk, azt mondhatnánk, olyan ez, mintha – a kétszázadik évfordulóról lévén szó – egy „Petőfi-filmnek” nem Petőfi állna a középpontjában, hanem Szendrey Júlia: az özvegy, aki megpróbálja elfogadni és feldolgozni a férje eltűnésével/halálával őt és családját ért személyes veszteséget (az analógia – amelyet ezennel le is zárok – annyiban is helytálló, hogy sem a nagy magyar költő, sem a nagy magyar hegymászó holttestét nem találták meg mind ez idáig).
A Magasságok és mélységek a gyászmunka filmje, de annak is rendhagyó, és ez elsősorban a főhős(nő) karakterjegyeiből adódik. Különös gyászmunka ez, amelynek a nagykönyvek szerinti első fázisát, a tagadást Sterczer Hilda „átugorja”: mindenki megdöbbenésére ő, a feleség az, aki először mondja ki, hogy nincs értelme illúziókat táplálni, férje nem „eltűnt”, hanem halott. Maga is hegymászó, tudja jól, hogy Zsolt, miután két éjszakát a szabadban töltött, és nem ért vissza a 4-es táborba, ahonnan lehozhatták volna a serpák, nem él(het)te túl a kalandot. Az ész levonja az egyetlen logikus következtetést, és nem engedi remélni a szívet. Hilda személyében egy bitang erős karaktert ismerhetünk meg, akiről lassan és finoman derül ki, hogy ugyanolyan törékeny és sebezhető, mint bárki más, akinek ekkora veszteséget kell elviselnie. Ráadásul ő nem egy „hétköznapi” özvegy, hanem egy nemzeti ikon felesége, akinek saját, személyes gyászfeldolgozása és gyerekei életének további gyámolítása mellett szembe kell néznie a tragédiát övező össztársadalmi érdeklődéssel, a szenzációfaktort maximálisan kiaknázó bulvármédia kíméletlenségével, némely kívülállók előítéleteivel és értetlenkedésével, a rituális megemlékezések önmaguk paródiájába fulladó gesztusaival. Ez utóbbihoz kapcsolódik a film egyik legerősebb, fergetegesen tragikomikus jelenete, a zenei-irodalmi mozzanatokkal, posztumusz vitézzé avatással, fennkölt gyászbeszédekkel tarkított emléktábla-avatás pillanata. Legkésőbb itt derül ki, hogy Pál Emőke mennyire jó választás volt Sterczer Hilda szerepére: a gyergyóremetei származású kolozsvári színművésznő egészen lenyűgöző alakítást nyújt, játékában szinte észrevétlenül bomlik ki a címbeli magasságok és mélységek közt feszülő személyes dráma íve.
A Trill Zsolt alakította Erőss Zsolt figurája, a kezdő képsort leszámítva, álom- és emlékképekben jelenik meg, ezek a „jelenések” azonban kulcsfontosságúak a házasfelek viszonyának, illetve életszemléletének megértése szempontjából. Azt a harmóniát, amely férj és feleség, apa és lánya (Nagy Enikő a kis Gerda szerepében bűbájos), anya és gyermekei közti kapcsolatból sugárzik, árnyalja némiképp a mindent felülíró szenvedély: a hegy vonzása és vastörvénye. Hilda tudja, hogy hiába is próbálná lebeszélni férjét a baleset után a további kockázatvállalásról, hiszen „ez az élete”; de eszébe sem jut, mert maga is aktív hegymászó, bár Zsolt árnyékában, családanyaként, ez a szenvedélye háttérbe szorult (a film finoman azt az értelmezést is meglebegteti, hogy alpinistakarrierje épp férjének – és egyben „tanárának” – túl nagy árnyéka miatt nem teljesedhetett ki). Könyörtelenül hangozhat, amit Zsolt a túlélés imperatívuszaként fogalmaz meg: a hegyről le kell jönni, akkor is, ha ennek az az ára, hogy mozgásképtelenné vált társadat otthagyod. „Én is otthagynálak” – mondja tiltakozó feleségének.
A Magasságok és mélységekben bemutatott gyászfeldolgozásnak ez válik az alapmetaforájává: Hildának meg kell tanulnia örökre otthagyni férjét a hegyen, neki pedig le kell jönnie végre és élni a saját életét. Vizuálisan ezt a folyamatot hivatott érzékeltetni a fokozatosan szűkülő, majd a film végére ismét kitáguló képkeret. Csoma Sándor azon rendezők közé tartozik, akik tudják, hogyan kell erős érzelmeket és megrendülést kiváltani a nézőkből, anélkül, hogy az olcsó manipuláció eszköztárát használnák – filmje egyszerre emlékállítás és személyesen átélhető, de egyetemessé tett (emberi, női) sorstörténet.
Magasságok és mélységek, színes magyar játékfilm, 98 perc, 2022. Rendező és forgatókönyvíró: Csoma Sándor. Operatőr: Tóth Levente. Vágó: Márton Dániel. Zene: Balázs Ádám. Szereplők: Pál Emőke, Trill Zsolt, Nagy Enikő, Tankó Erika, Horváth Lajos Ottó, Fehér Anna, Tóth Ildikó, Fenyő Iván.
