.svg)
Forrás: Instagram @philosophy_fix
Nem akarok beszélni az esetszámokról.
Nem akarok beszélni a múltról, sem a jövőről.
Nem akarok beszélni arról, hogy szívesebben lennék máshol, például Abu Simbelben.
Nem akarok arról sem beszélni, hogy 1 éve.
Hogy tegnapelőtt este egy öreg, szemüveges Kharón taxijába ültem be, és a beépített zenelejátszó képernyőjén 26/03/2011 volt. A révész vicces kedvében volt: – Háde honnan hozta ezt a rossz időt? – Á, én nem hoztam, az jött utánam – nyögtem ki, mintha a válaszon múlna, hogy akkor most haza visz vagy a Halál árnyékának völgyébe.
Erről sem akarok beszélni. Hogy arra gondoltam, ha nem lenne rajtunk a maszk, el is hihetném egy kicsit, hogy 2011-ben vagyunk, és tarol a tavasz. Hogy percenként tízezer virág robban ki, mint vulkán, a meggyfákból.
Nem akarom itt kifejteni, hogy bezzeg 10 éve. Hogy veszett voltam és szerelmes, miközben lassan tekeredett nyakam köré a rosszul kezelt gyász, nem akarok erről beszélni. Hogy azóta is folyton gyászolok valakit vagy valamit. Hogy ez nem teljesen igaz, mert jobb napjaimon ünnepnek hívom. Csakazértis.
Nem akarok csevegni arról, mennyire nonszensz az, hogy 5től 9ig kocsmázni lehet, kirepeszti a buszok és villamosok ablakát a tömeg, de 22től 5ig nem mehetünk ki az utcára. Hogy mindenhol a kézfertőtlenítő a nonpluszultra.
Arról meg pláne nem, hogy be vagyunk zárva saját kétségbeesésünk ketrecébe, és a nyelvet, amit beszélünk, egyre inkább a szélsőséges érzelmek és indulatok uralják.
Hogy a hiányzó információinkat szemrebbenés nélkül töltjük ki kényszerképzetekkel, meggondolatlanságokkal, hülyeségekkel és mindennel, ami a félelmeinknek trónt emel, mert nincs időnk semmire és senkire. Hogy a félelem és megfélemlítés az új Atyaúristen. Nem akarok arról beszélni, hogy mennyire gyűlölöm.
Hogy a világ lassan két oldalra szakad - vagy ezekkel tartasz - vagy azokkal. Középút nincs, de ha mégis, akkor ki vagy téve mindkét oldal bosszújának. Hogy az egyik oldal eltörölne és felülírna mindent, a másik meg felülírná az egyiket, mert félti tőle a mindenét.
Nem mondom el, hogy sose gondoltam volna, hogy egyszer ennyire hiányozni fog Budapest. Hogy egyébként jól vagyok, tudod, csak a szokásos lejtmotívumok, fel és alá az én lelkemnek sötétebb oldalán, várom azt a vulkántavaszt, van szex, van földalatti kocsma, van kaja, van jóga, van pia, van meló, van pénz, vagyis az nem nagyon van, van ambíció, de inkább stagnálás van. Van szarás, van ötlet. Nem mondanám el, nehogy ne valósuljon meg.
Nem akarok panaszkodni, nehogy ne.
Nem akarok penzumot írni, se verset.
Nem akarok arról beszélni, hogy mit tanultam az elmúlt évben, és mit nem, hogy nincs átváltozás, sem történelem, amit be lehetne fejezni becsületesen.
Élő koncertet szeretnék egy ezerszínű nyári kertben, vad orgiát oda ezer fokon égő testekkel, narancssárga alkonyatot. De ha ez túl sok így, megelégszem a koncerttel is.
