.svg)
Baráti hangulatban, mégis valamiféle szelíd emelkedettséggel vette kezdetét november 24-én Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának dísztermében az idei Kemény Zsigmond irodalmi díjátadó. Az ünnepelt személyében Wirth Imre költőt, prózaírót, muzeológust, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársát tisztelhette a népes társaság, aki az est végére minden jelenlévő kedvét meghozta egy látogatáshoz a pomázi Lóitatóba.
Az eseményt Grezsa Csaba főkonzul nyitotta meg, kiemelve, hogy a mai korban elengedhetetlenül fontos értékeket képvisel példamutatása révén a Helikon, elsősorban mint műhely és irodalmi díjat működtető szellemi tér, hiszen meghallgatja a másik felet, elfogadja igazságait, de közben tudatosan vállalt értékeit sem hagyja maga mögött. Felidézve Kemény Zsigmond írói tevékenységét és Németh László szavait a helytállás fontosságáról, gratulált a díjazottnak, majd átadta a szót a Helikon főszerkesztőjének, Karácsonyi Zsoltnak.
A díjazottról, kezdte a főszerkesztő, épp elég, ha csupán annyit tud a kedves közönség, hogy „egyszer vagy sohamár elindult vagy elindul János pap országa, a hiperboreusok földje vagy éppen az eszkimók fővárosa felé, az idő sötéten fénylő alagútjaiban, vagy azokat messze elkerülve, hogy mindent elfelejthessen, mindent felidézhessen, hogy túljusson kimondatlan nyarakon, elérkezzen a rejtett völgybe, ahol a híres névtelenség lakozik, hogy aztán, a történetek olvadó és újra megszilárduló sínpárjai közt: visszatérjen hozzánk”. A Helikon irodalmi díjáról pedig elmeséli a főszerkesztő, hogy a lap alapítóinak 1994-ben lejegyzett ötletét 2016-ban sikerült megvalósítaniuk, s azóta a díjazottak között szerepel Antal Balázs, Szántai János, Láng Orsolya, Márton Evelin, Vida Gábor, Lövétei Lázár László és Száraz Miklós György.
Mindezek után Márton Evelin laudációja következett, melynek sorait hallgatva a jelenlévők egy hosszú és meleg ölelésben érezhették magukat, éppen olyanban, amilyenben Evelin részesült a felolvasás után. Bár elmondása szerint a félszegség árnya rajta, és sosem sikerül arról írnia, amire felkérik, az üzenet, amelyet a szerzőről megfogalmazott, nagyon közel engedte a hallgatókat Wirth Imre személyes tereihez és írásaiban megteremtett valóságaihoz, barátságban töltött éveikhez. „Így megy ez, ha az ember szeret, hát sír is, tehetetlenségében, örömében, bánatában”. A méltatásban a múltat és jelent összekötő szálak Kapolcs városának utcáin végighaladva Reguly Antalon és a szarvaskúti erdőn keresztül, a Villaxok és a Wirthek összefonódásán át vezettek egészen Reményi Jóskáig és egy születendő regényig, ahol „A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem”.
A laudációt követően Karácsonyi Zsolt a Helikon munkatársai nevében átadta a díszoklevelet és a díjjal járó pénzjutalmat a szerzőnek, majd Ördög-Gyárfás Ágota rövid trailerének megtekintése után Papp Attila Zsolt, a Helikon szerkesztője invitálta beszélgetésre az est főszereplőjét. A Kemény Zsigmond-díjat olyan szerzőknek ítélik oda, emelte ki Papp Attila Zsolt, aki az adott évben a lapban megjelenő írásaival színesebbé tette és emelte a folyóirat minőségét, valamint szerzői gondolkodásmódja és szellemisége közel áll a lap által képviselt értékekhez. A beszélgetés elején a szerző arról mesélt, hogy milyen út vezetett az 1984-es lírai megszólalásai után a prózai szövegekig, majd a hosszú hallgatást követő verseskötetek mentén a jelenlegi, Helikon-lapszámokban olvasható prózasorozatáig. Az otthon motívumának folytonos keresése a mai napig foglalkoztatja: Lator László szerint későn érő típus, így amikor végre rájött, hogy keveset tud a családjáról, az 1850-es években élt Villax Karolina személyén át rögtön bontogatni kezdte szövegeinek új káprázatvilágát. Arra is kitért, hogy a valláson kívül az írás és a történetmesélés az egyetlen út, amely létrehozza az újjászületés és a megváltás lehetőségét, és az, hogy köze van az előtte élőkhöz, akár Villax Karolina személyéhez, nem csupán örömöt és megdöbbenést eredményez, hanem a mindezekhez fűződő hangadás és történetmesélés súlyát is ráhelyezi az író vállára. A szövegekben megjelenő W. Imre alakján és a valóságtompításokon keresztül az írások úgy működnek, mint egy lírai mag, a mondatok sűrített szerkezetei szétbontva számos új világot teremthetnének meg, mégis így egész a sorozat, melyből sosem születhet egy klasszikus értelemben vett prózai szöveg, de talán nem is ez a cél.
Egy még meg nem jelent részlet felolvasása után muzeológusi munkájára terelődött a szó, majd az indiánról mint a szabadság jelképéről mesélt a meghívott. Zárásként a pomázi Lóitató titkát fedte fel a szerző, felkeltve mindannyiunkban a vágyat, hogy ellátogassunk oda, ahová egykor a pomázi kocsmák erodálódása miatt tért be Wirth Imre barátaival, s amelyet negyven éve, egyetlen szabadnap nélkül működtet egy hetvenéves néhai futballista. A díjátadót kötetlen beszélgetések, baráti ölelések, koccintások és gratulációk követték, felidézve újabb és újabb történeteket, hogy el ne feledjük: „A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem”.
Az eseményről készült fotók ide kattintva megtekinthetők.
