Látszatmaradvány

Úgy adtad a kezembe, úgy simítottad rá az ujjaimat, úgy ejtetted ki a szót is, csiszolt, lágyan és érzékien, csiszolt, ismételgettem a fejemben, csiszolt kő, fényes és sima, tiszta és egyenletes, hibátlan és hideg, csiszolt, gondoltam, csikorgás visszhangzott a fejemben, a visítás után megtisztult, kínoktól meggyötört kavics fájdalma, melyet ajándéknak szántál, mert tudtad, csuklómat mindig kagylóhéjak ölelése veszi körül, meg ónból font ékszerek, nyakamban ezüst, szemhéjamon csillagrendszerek mozgolódnak, ezt te jegyezted meg valamikor, a Napról is te beszéltél nekem, hogy egyszer talán kihűlhet, de addig még sok van, a mi földi életünk végessége belefér, bőven belefér, ezer és ezer életút férkőzhet bele a hanyatlás folyamatába, a fokozatos végsemmisségbe, a romantikusok szükségszerűen létrehozott töredékességét említetted meg, a látszatmaradvány érvényességét, és a tőled kapott napkő esetleges gyógyhatásait, a narancsbarna kristályban rejlő életigenlést, a derűt és a harmóniát, hogy a köldököm fölé helyezve kiterjesztheti rám láthatatlan sugarait, így feküdtünk ki aztán a kertbe, hasamon a hideg ásvánnyal, néztük a Napot, arra gondoltam, hogy megfagyhatna itt és most, lezuhanhatna akár ebben a pillanatban is, de nem tette, szememben kővé változott, és mozdulatlannak hatott, felforrósította a rajtam pihenő követ, égetni kezdte a bőrömet, nem tett engem boldoggá, mégis görcsösen hinni szerettem volna erejében, ugyanakkor benned is görcsösen hinni szerettem volna, abban, hogy jobbá teheted az életemet, széppé és szerethetővé, de te csak az eget kémlelted folyamatosan, mindig az égiről meséltél nekem, a rajtunk kívül eső, láthatatlan világról, a fel nem foghatóról, a látszatról, meg annak leképződött maradványairól, a gondolatok igazáról, a hamis erők bűnösségéről, ezért történhetett az, hogy később már nem kívántam a napkövet a hasamra fektetni, egyre súlyosabbnak hatott maréknyi volta, felperzselte a bőrömet narancs foltot hagyva a helyén, hasonlatosan ahhoz, ahogyan te is felperzselted a lelkemet narancs foltot hagyva a belém égetett helyeden, és igazad volt, most már tudom, hogy igazad volt, mert tényleg kihűlt a Nap felettünk, ezer és ezer pillanat férkőzött bele hanyatlásunk folyamatába, így vegyítettem el a tőled kapott napkövet a kertem többi kövei közé, hogy végleg elfelejthessem pontos hollétét, mert titkom volt a napkő, és tárgyam volt az a napkő, titkos tárgyam és tárgyiasított titkom lévén pedig maga az egyszeri, mégis megsokszorozódott látszatmaradványa szerelmünknek, lelkemnek szilánkja, sűrű színe a tejüvegnek, világokat összekötő, éggel és földdel egymásba játszó, tenyeremből kicsúszott, izzadt, síkos napdarab.