.svg)
0.
Estebán Szárd, az angyal, az ablakpárkányon ült és a lábát lógatta. Egy versikét mormogott maga elé és közben Gustav Gustavssohnt figyelte, aki az ágyban aludt. Álmában néha mozgatta füleit. Csend volt, csak Estebán Szárd verse keringett a falak között.
1.
Esküszöm neked, kicsi Kafar! – jelentette ki Innim doktor szenvedélyesen, de aztán nem folytatta, hogy mire esküszik, hanem némaságba burkolózva bámult engem, zavaros, mintha megaludni készülő házitejben úszó szemeivel. Ha el tudnék tekinteni attól, hogy itt ül mellettem a Kecskeréten, folytathatnám a révült eltávolodást és kiszállhatna a lélek a testemből, mehetne végre amerre kedve tartja. De nem tudtam kizárni a dokit sehogysem. Egyrészt éreztem jellegzetes szagát, mely különféle italok, gombák és füvek, no meg a ritkán lecsutakolt bőr és a még ritkábban mosott culák kipárolgásának keveréke. Aztán meg itt ez az elbambuló tekintet, amellyel mégis engem pásztáz, mintha kívülről és belülről látna egyszerre. Rém ideges lettem, és viszketni kezdett a fülem, mint anno Gustav Gustavssohnnak, béke nyulaira.
Sétálni indultam aznap, abban reménykedve, hogy ki tudom járni magamból a melankolikus hangulatot, amely az emlékezés likatos lepedőjét borította reám, és a vele járó fájdalmakat, melyek megtapadnak ezen a vásznon, mely mint torinói lepel veszi körül esendő testemet és lelkemet.
Hogy a doki fel fog bukkani bárhová is mennék emitt a környéken, az ahogy mondani szokás, benne volt a pakliban. Szegény doktor, ő sem viszi már túl sokáig, és persze én sem. Abba kellene hagyni végre a szerek fogyasztását, melyeket azért tömünk magunkba, hogy felejtsünk, ehhez képest csak a mindennapokkal veszítjük el a kapcsolatot, az emlékek pedig megszállják a gondolatainkat és meggátolnak mindennemű észszerű cselekvést.
2.
A nyúl ott szökdécselt már az első emlékkockában is, és ugrott képről képre, mely képeken egyre többen szorongtak, alig tudtam elűzni őket, hogy végül csak a nyulak nyula és Estebán Szárd, az angyal maradjon. A felszegben, a papilak után az első kecskecsapáson felkapaszkodtam a vörösfenyőkhöz a Rétre, ahol most sem juh, sem kecske nem volt, csak a szél süvített, és én feküdtem a hátamon. Hűvös volt a föld és a füvek, az erős szél ordított és jajgatott a fülembe, és én eszelős örömmel feküdtem ebben a pokoli zsivajgásban, mert abban reménykedtem, hogy eltompít mindent, amire emlékezni nem akarok.
Gustav Gustavssohnnal egy festékfoltos garzonlakásban ismerkedtem meg. Félig befejezett ikonok között bóklászott, és néha izgatottan megszagolt egy-egy ecsetet, ám amint meglátott, elvesztette az érdeklődését a képzőművészet iránt, és már csak az foglalkoztatta, hogy észrevetesse magát velem. Jó néven vettem a fiatal Gustav Gustavssohn közeledését, és még aznap örök hűséget fogadtunk egymásnak. Kár, hogy az öröklét nem tart sokáig.
3.
Hogy Innim doktor a hegyek, lápok, erdők, homokos, avagy kavicsos, árnyékos vagy kopár patakpartok embere, legelőbbször azon látszott meg, hogy ábrázata állandóan napszítta, ajkai cserepesek a heves szelektől, melyek e tájat kínozzák. Másodszor a mozgásáról lehetett felismerni, főként olyan terepen, ahol csak nehezen tud lopakodni, mert az erdőben, lápban és a házak között oson, és meg van győződve róla, hogy nem látja senki. Ebben van egy kevés igazság, mert a doktorról az is elfordítja a tekintetét, aki véletlenül észreveszi, és kerüli mindenki, mint a veszett rókát, kivéve apámat, nagyapámat és persze engem. Innim doki 13 éves korom óta folyton a nyomomban jár, néha az az érzésem, hogy ha nem lennék, el sem indulna, de ez nyilván nem igaz. Szegény doktor hónapokig kering erdőn és mezőn hiába, mert én nem vagyok sehol, azaz ahol vagyok, az számára egy másik dimenzió, ahová nem hajlandó még átnyúlni sem. Lemondtam rég a világról, kicsi Kafar – ismételgetni bánatosan valahányszor együtt vagyunk, de ne gondolja azért senki, hogy a doktor megfáradt vénember lenne, hihetetlen energiák rejtekeznek benne, főleg amikor kifogy gombából és füvekből, akkor aztán hajtja őt a szerzési erő, mely erősebb mindennél.
Gustav Gustavsshon kifogástalan úriember volt. Hófehér kesztyűt viselt mind a négy lábán, sőt, a testét is hófehér bunda borította. Halvány rózsaszín, érzékeny füleit szintén ez az anyag védte, a szegélyeken diszkrét szürke csíkkal. Ezeket a füleket figyelte az ablakból Estebán Szárd, az angyal. Gustav Gustvasshonnak, mint minden kifogástalan úriembernek, piros, kifejező szemei voltak, és dús fehér bajusza. Napjait elméletileg egy rácsos ketrecben töltötte, de gyakorlatilag csak inni járt oda, amúgy a szobában sétálgatott.
4.
Mire magamhoz tértem a révületből, melyben Estebán Szárddal, az angyallal és valamikori nyulammal, Gustav Gustavssohnnal bóklásztam elvarázsolt erdőben idehagyva ezt a földet, a doki, mint valami megszállott kezdte két kezével marcangolni enmagát. Valószínűleg szavainak zsongása segített engem mégis eltávolodni ettől az ocsmány porhüvelytől, a testtől, mely oly sok baj okozója, meg élvezeté is, de azokról most már lemondanék, szívesen lennék fehér derekú nyírfa vagy taplógomba. Hátha eljő a jótékony nirvána – gondoltam, de magamhoz kellett térjek a jótékony transzból, mert Innim olyan eszelősen vakarta a fülét, hogy kerekded, égővörös, meggyötört porcdarab már mindkettő, be kellene kenni valamivel. Kezeit lefogva megvizsgáltam és megállapítottam, hogy a doki varas, és erről őt is felvilágosítottam.
Ne pofázz, mondta ő, tudom én, hogy mitől viszket az én fülem! Ámde azt áruld el nekem kicsi Kafar, tudod-e, mi a kokomîrla?
Ne szívasson, doki, maga is apámtól tanulta, hogy mi az – válaszoltam, de ő oda sem bagózik arra, amit én fennhangon hirdetek, miszerint ha nem is homporás, hát valami bőrnyavalya kínozza a sok pia és a rossz táplálkozás meg a kosz miatt, ami lassacskán felveszi. Innim, a csodadoktor, akiről már régen lemondtak a betegek, egyrészt azért, mert soha nem találják otthon, másodszor meg azért, mert a rendelőben ujjnyi por áll mindenütt, a mennyezeti gerendákról meg kötegekben lóg a száradni akasztott dohánylevél, kender, alatta sűrű szitarendszer, hogy egyetlen molekula se veszlődjön el, és az egész lakást átitatja az aszalódó gombák fojtogató dögszaga, a szivarfüst és más varázsfüstök, melyekben gyógyítani szokott, ha mégis odamerészkedik hozzá valaki. Bár a falu népe bolondnak tartja, a messzibb vidéken élők gyógyító erejű szent eszelősnek tekintik. Most azt fejtegeti mély átéléssel és velem egyszerre beszélve persze, ahogyan ez szokása, hogy ha megengedem neki itt a rétben, akkor elmagyarázza mi is a titokzatos lény, az a bizonyos kokomîrla.
Esne beléd a nehézkórság, hát hallgassál már el! – mondtam. Nincs nekem kedvem most itt a hideg füvekben véled henteregni, meg minek is tennénk ezt, minden együttlétünk valójában birkózás, mely kék és zöld foltokkal, horzsolásokkal jár, és valójában egyikünk sem élvezi.
Esküszöm neked, kicsi Kafar! – mondta esmint a doktor, de újra nem folytatta, mi az ördögre esküszik, csak nézett megint, mint akit éppen most szelt ketté a matató ménkű, és nem érti, hogyan lehet még életben, ha már régen halott. Mondtam, hogy menjen, hagyjon magamra, keressen selyemgombát. Míg ő a hűvös erdők rejtekén kutat, hátradőlök újra ide, az árvalányhajas mezőbe, a Kecskerét felett, és keresem emlékeimben a béke nyulait és az angyalt, akit Esteban Szárdnak hívtak, és már réges-régen elmene erről a földrűl, de kenőcsöt ad majd a doki fülére, ha szépen kérem, ahogy tanított volt.
Amikor aznap este hazaértem, Estebán Szárd, az angyal és Gustav Gustavssohn a kertben sétált. A szomszédok az ablakba könyökölve némán csodálták az angyal fekete selyempizsamáját, a pázsiton lépkedő hófehér lábfejét és a gyanakvóan szimatoló Gustav Gustavssohnt, aki titokban a perzsaszőnyeg rombuszmintáira gondolt. Azokat sokkal jobban kedvelte, mint ezt a gyanús állagú valamit, amiről még mindig nem tudta, hogy fű.
