.svg)
Részegh Botond munkája.
Bogárlábon
I.
Itt történt meg a létezés velem.
Fölébredtem egy lakótelepen.
Elhittem, hogy elég, ha kinyílik a szem.
Nem tudtam: mindenem valamilyen.
Nem gondoltam, hogy bárminek
jelentősége van. Itt makacsoltam
meg magam. Megnéztem tükörben
hasadt homlokom. Csatangoltam
viharvert dombokon. Jártam térdig,
derékig érő gyomban. Botlottam,
estem, féltem, tántorogtam. Oldottam
példákat. Számtan, fizika, nyelvtan.
Néztem az égre, mint aki csak úgy
elvan. Ültem kórházban, folyosókon
vártam. Ebújtam a suli alagsorában.
Világra hoztam egy lányt, egy fiút.
Nem éreztem, hogy ne lenne kiút.
Bármi szakad nyakamba, talpra állok.
Keringenek arcok, nevek, halálok.
Ezt a helyet meg merem érteni.
Mert nem túl nagy, és nem is
túl kicsi.
II.
Egy lakótelep flórája és faunája
nem nagy dolog, de léteznek színek.
Szarkaláb, kankalin, pipacs és
cickafark. Habkő-fehér, mészpor-
fehér, cementpor-szürke, aszfalt-
fekete. Az építőtelepi vascsodák
sárga, narancs, vadkék színe.
A teherautók barázdált homloka.
Kerek lámpaszemükkel néznek,
mint apa. Pókok, hernyók, hangyák
futnak. És bogarak. Elvagyunk,
de azért ez nem vidám barakk.
Nincs hús, tojás, tej, sajt, csoki,
kenyér. Az ember halkonzervtől
halkonzervig él. Mellé olajbogyó.
Harsány, hideg, szegényes,
történetedben mégis ez a jó.
Ez a gyerekkorod. Lásd,
béke van! Veszekszenek nagy-
mellű nagymamák, pocakos
nagypapák, kövér nénik, bácsik
húskenyér cukorsorban, olajtejsorban,
hogy ki hányadik. Nem látnak el
a jövő századig, hol unokáik ölnek
a parkolás miatt. Az idő bogárlábon
borzongva elszaladt.
Keresztút
I.
Te város, hányszor átutaztam rajtad
vonattal, s néztem fönt a templomot,
a katedrálist lent a folyóparton,
s a főút mellett azt a kis sötétet,
nyomott, vörös foltjaival. Fejem
a szemöldökfába majdnem bevertem,
pedig templombalépéshez jó alacsony
vagyok. A középpont köré sereglenek,
tódulnak mindenhol a templomok.
Bemeszelt freskók, tátongó falfülkék,
egymást zaklató felekezetek,
lebontott, leégett, átépített,
bérbe vett, adott templomok.
Itt nem nyílt kegyhelyen
szövőgyár, kocsma, mégis
nyugati szellő lengedez. Más
ajkú népcsoport csodálni való
fegyverténye ez. Vastag falak,
öklömnyi ablakok, magasföldszint,
csúcsos alakzatok, és kő, mindenütt
vésett kő dalol, és itt őgyelgek én is
valahol, tizennyolc évesen.
Passiójátékban hajas statiszta.
A kereszt állításakor jégeső zúdul ránk,
kisüt a nap, és a leszakadt vízözönt
a középkori kövezet felissza.
II.
Itt vagyok tizennyolc,
huszonöt, harmincévesen,
hosszú, göndör és lekaszabolt hajjal,
nyugodtan, zaklatottan, egyedül,
más tizenhuszon harmicévesekkel.
Itt vagyok bátran, komolytalanul,
az előírásokra fittyet hányva.
Nincs egy fityingem, ezt-azt dolgozom,
a rebellis gondot visel magára.
Eszembe jut a hírneves csata,
melynek napján testvérem született,
aztán rögtön a Reformáció,
melynek napján testvérem született.
Nem születtem pirosbetűs napon,
nem is hagyom magam születni.
Nem születésre hoztam képletet.
Nem vagyok végleges,
mint templomépület vagy
magasföldszintes, kőfalú ház.
A befejezettség megbabonáz.
Csak állok. Nyílt titok: a szüle-
tésnek hátat fordítok. Legföljebb
mondatokat építek, és tervezni
csak jelentést merek, s ha feltalálom
magam, inkább tréfa: a halálfélelem
és megvetés önfejű ivadéka.
Szép, mint életem keresztútja,
te, ahol elgondolom: vajon
hányszor vetődöm
még ide?
