Lapok egy becsukódó könyvből
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 15. (893.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.Háború
Nem voltam katona. Abban az évben, amikor bevégeztem egyetemi pályafutásomat, Romániában eltörölték a kötelező sorkatonaságot, az európai uniós felzárkózás jegyében. Mindig megindító, amikor az utópiák átmenetileg győzedelmeskedni látszanak, mert azt a benyomást keltik, hogy megállt az idő, de annál keserűbb aztán arra ébredni, hogy a történelem, minden ellenkező híresztelés dacára, zakatol tovább, mint valami kivénhedt, de megállíthatatlan gőzmozdony. Ennyit a sorkatonaság eltörléséről. Persze, mi megmenekültünk akkor, mert ideig-óráig működik az utópiák tehetetlenségi ereje.
Vida Gábor írja, de másoktól is hallottam már, katonaviselt férfiaktól, hogy aki volt már katona, azon messziről meglátszik, mint ahogyan az is felismerhető, ha valaki mentesült ez alól, és nem pusztán azért, mert terített asztaloknál nem anekdotázik a bakaéletről. Nem tudom, így van-e. Apám volt katona, szakaszvezetőségig vitte, mesélt is róla, de talán nem eleget; nagyapám annál inkább. Lőfegyvert fogtam már a kezemben, de nem volt megtöltve, és ha meg lett volna, akkor sem biztos, hogy tudtam volna mit kezdeni vele. Lássuk be, valószínűleg komikus látványt is nyújtottam, senki rendesen meg nem ijedhetett tőlem. De megértem azokat, akik érzik a fegyver súlyát, és elragadja őket valamiféle szédület, annak a nyomasztó tudata, hogy ha akarnának, gyilkolhatnának vele. Meg hát a vadnyugati filmek és regények giccsbe hajló romantikája, szabadon száguldozni lóháton (lovagolni sem tudok), töltött pisztollyal, a préri uraiként. Nem tudom, képes lennék-e embert ölni, valószínűleg igen, mint ahogyan, gyanítom, szinte mindenki képes lenne rá, ha úgy hozza a sorsa. Manapság, látom, azok hadakoznának leginkább, azok hirdetnek hősies kiállást, erkölcsi magaslatokról, akiknek, hozzám hasonlóan, fogalmuk sincs, mi lenne velük a harctéren. Úgy gondolhatják, tévesen, hogy a háborút mások fogják megvívni, azok, akik értenek hozzá, hogyan kell azt csinálni. Majd ők elintézik helyettünk. Nem tudom, látszana-e rajtam a frontvonalban, hogy nem voltam katona, azt azonban igen, hogy ez már nem számítana semmit.
Ülök egy kalotaszegi kertben, olvasom Octavian Soviany angyalos verseit, Király Zoltán fordításában, olyan, mintha elutaztam volna egy múlt század eleji közép-európai kisvárosba, a Monarchia alkonyán, amikor még nem tudták, hogy a Monarchia alkonyát élik, a polgári ebédeknél csilingel a családi ezüst, a bordélyházban szerelmi bánatukat sírják el a félrejáró férjek, a rezesbanda a Radetzky-indulót fújja, és csörögnek a rozsdás krajcárok, amelyeken „a császár arcképe eltorzult a szomorúságtól”. Az az este jut eszembe, amikor, közvetlenül a szomszédunkban dúló háború kitörése után, elmentünk egy vendéglőbe a családdal. Az udvaron dohányoztam, a pavilonban furcsa fények pislákoltak: a járványidőszak a végét járta, de még nem lehetett nagy, nyilvános mulatságokat tartani, hiányzott a vonagló, egymást kereső emberi testek látványa, és mégis jelenvaló volt minden. Nem tudtam, jól látom-e, amit látok.