Különös kegyetlenség (versek)

A királynő előtt

Hermelin

A királynő előtt

(szükséges-e, hogy nő legyen?)

csak úgy mehetsz el, ha kiakasztod

gerincedet, és mint egy nyestnek,

hullámzik tested

a szőnyegen.

Fájhat, ha ennyire

csupasz az ember…, de nem baj,

mert nem érzi tulajdon irhán, sőt azt se tudja,

hol is hagyta, s ott mit érez a bőre…

(annyira pőre).

De mi lesz,

ha prémed lángra gyúl, miközben

lányláb kúszik rája, és sűrű könyörrel

kérsz egy percet, még egy esélyt, hogy

imádni megtanuld a nercet (hátha

könnyebben megy így,

levedlett bőrrel).

S ha láttál meztelen, rugózva

futni hermelint, a terved végül

ez lesz: több ektodermát

nem növesztesz.

A királynő előtt

(hatalmi tényező!, női vagy férfi) csak úgy

mehetsz el, ha kiakasztasz gerincvelőt,

de mi lesz, ha a csigolyák közül

nem tudod kitépni?

A félbika

‍

A félbika

nem utazhat el, nincs

kire hagyja a zöld labirintust,

az élő, nyers rengeteg gondozását,

a felöklelésre váró

fűre lépőt.

Persze az se biztos,

hogy kitalálna, hogy ebből

az ügyből kikerül, hisz mindétig ott él

a középső rejtély, a benti sűrűség nyirkos

szívében, hol habozás nélkül döfni kell,

mikor az érkezésnek megörül

a laikus gyilkos.

Az meg biztos,

ha kitalálna, lenne

nagy futás, nagy riadalom,

körültáncolnák, mint a kígyót, amit

sok sikító gyerek botoz,

pedig nem is mozog

jó ideje.

Tegyük fel mégis

ide, le, a messzi tengerpartra ér,

s bár félig ember, de nem eléggé, hogy

találhatna fürdőgatyásan, vadszőrben,

szarvval a fején, elájult lányok,

csirkemellű ifjak, heverő

fagylalttölcsérek között

különös kegyetlenségű

szívének békét?

Érdem

‍

Nagyítón át

mustrál, én szeme íriszét

csodálom annak, aki

ide tűzött.

Fényes gombostűvel

a gerincem mellett a strandon

fekszem.

Meredő

kékség a mindenség

kétharmada, fekete nappal

a legközepén.

Én csak látszatra

vagyok halott; ő csak

látszatra eleven.

Ő tűzött ki

ide engem, a minden testnedvet

beivó föveny közepére, akár

valami kitüntetést.

A part érdeme

lettem, miközben az értem

semmit nem tett, születésétől

tehetetlenül hever.

Legfeljebb,

amit az égető Nap hagyott,

a lecsorgó, a kiontott

életet felitta.

‍

‍

Szinteszeretet

Fekete elefánt

Vérének ketrecébe

engedi a nálánál méretesebb

szörnyet.

Hogy az ott

tomboljon beszorulva, üvöltve

ravaszkodjon, és kegyetlen öklelje

bordáját, a rácsot.

Ő meg csak ül,

s lábát épp keresztbe tette, miközben fejét

leejtette, s ha felkel, visszaültetik

kurta rácsodálkozások.

Eszét vesztett,

vad, fekete elefánt

a hajszálerekben.

Aki meg a ketrece

lett a tombolásnak, s lehet

egyébként józan, az épp, ki odafigyel

az ismétlődő részletekre, s nem

hallat korbácspattogást.

S bár látszatra ép,

s lelkén soha nem gyógyuló

sebek is estek, akár fémen a mikrorepedés,

nem látszik a trauma okozta változás:

története bizonyos olvasatban

derűs életutazás.

Amíg a benne lakót

szelídítette, senki se fogta fel,

mekkora visszafogottság által

lett ilyen közömbössé

ez a szerep…

Szinte szeret.

A versciklus megírásakor a szerző a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült.

‍