Krómozott törlesztőrészletek

Juhász Tibor: Ez nem az a környék. FISZ Könyvek – Apokrif Könyvek, Budapest, 2015.

Sohasem könnyű a szegénységről, a kiszolgáltatottságról, a nyomor alakzatairól írni, mindig ott motoszkál a közelben a veszély, hogy a szövegek közé beszivárogjon a sajnálkozás, a lesajnálás vagy a lehető legrosszabb: az önsajnáltatás. Ráadásul azért sem egyszerű a feladat, mert már a magyar irodalomban is vaskos hagyománya van az erről való beszédnek, a legnagyobb költőink is gyakorta dolgozták fel a témát.
Juhász Tibor kötete azonban izgalmasan kapcsolódik a már meglevő hagyományhoz, úgy formálja meg a málló vakolatok városait, a szemétbűzös utcák belakhatatlan otthonait és a kátyúk furcsa csendjét, hogy jóformán csak részvétlenül, szenvtelenül figyel. Nem épít fel túldramatizált előtörténeteket, hanem kimondottan a bemutatásra, az elbeszélésre összpontosít. Jóformán alig beszélhetünk történésekről a kötetben, a nagyon részletes állóképek dominálnak, ahol a legapróbb kellékek hagyják, hogy a történetek maguktól épüljenek fel a folyamatos kilátástalanság nyelvéből.
A kötet öt ciklusból áll, az első ciklus egyfajta bevezető – vagy kivezető – a periféria környezetébe, itt az elbeszélő még jóformán csak megfigyelője a térnek, ahol ember, bútor, épület, hulladék ugyanúgy kelléke a város metabolizmusának. A második ciklusban már aktívabban van jelen az elbeszélő, a lakók viszonyulási lehetőségei kerülnek bemutatásra, a harmadikban a város válik főszereplővé, az épületek, az utcák egymáshoz való kapcsolódásaiba nyerünk betekintést, a negyedik ciklus prózaverseiben az elbeszélő egyre látványosabban van jelen ebben a térben. Az ötödik ciklusban a Kitartó nevű kocsma vendégei jelenítik meg az egész környék szürke és keserű hangulatát, az elbeszélő itt válik végre igazán a gyártelepek közegének részévé.
Juhász tudatosan kerüli a szépelgő, óvatoskodó líraiságot, és szándékosan lecsupaszított nyelvet használ, hogy adekvát bevezetést nyújtson a „másnapos épületek, lemerevült sikátorok, szétesett felezővonalak” világának hétköznapjaiba. (Kitartó, 68.)