Közvetlen Alapok

Csider István Zoltán, Pion István (szerk.): Slam.Pont 1: André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Süveg Márk Saiid (2014); Slam.Pont 2: Győrfi Kata, Simon Márton, Kövér András Kövi (2015). Libri Kiadó, Budapest.


A slam poetry mindenképpen izgalmas jelenség. Már csak azért is, mert az utóbbi években rengeteg féle-fajta kritika érte. Van, aki szereti, üdvözli, és örül neki, van, aki felvont szemöldökkel nézi, van, aki tüntetőleg elmegy mellette, és vannak irigyei is. Van, aki félti tőle az irodalmat, és van, aki úgy látja, a slam poetry remek eszköz arra, hogy a dilettánsokban felkeltse az irodalom iránti érdeklődést. A vélemények megoszlanak, és itt nem fogunk igazságot tenni.
Csupán néhány dologra hívnám fel a figyelmet, ami a Slam.Pont-könyvekből (is) kiderül:
1. A slam poetry kikerülhetetlen jelenséggé nőtte ki magát az összmagyar kulturális erőtérben. Külön műfaj, ami folyamatosan bővül, ágazódik szerteszét, hol a zenével, hol az irodalommal, hol a színházzal egyesülve, vagy azokat kiegészítve (és vice versa), van, de főleg: jelen van, és hallatja a hangját, állandó párbeszédet folytat kultúránkkal, múltunkkal, hétköznapjainkkal.
2. Vannak a szakmában olyan elismert kortárs költők, írók, akik slammerek is, például (a teljesség igénye nélkül) André Ferenc, Csider István Zoltán, Győrfi Kata, Horváth Benji, Kemény Zsófi, Pion István, Simon Márton, Závada Péter.
3. A slam poetryhez, irodalom vagy sem, nem elég egy jól megírt szöveg. Bármilyen minőségi szövegről is van szó, ha nem jön át az előadás, nem lesz slam poetry. A jó slamhez elengedhetetlen a jó előadás (és persze fordítva, bármilyen jó az előadás, ha olvasva nem működik a szöveg, nem lesz irodalom).
4. Akik a slamet művelik, komoly munkát fektetnek bele, megvannak a veszélyek, a műhelytitkok, a mélypontok, a belső küzdelmek, a katarzis, a tanulás, az egó, az alázat, a különböző emberi és szakmai, általános és személyes dilemmák, akárcsak egyéb elismert szakmákban a kultúra területén.
5. Van tehát a slam poetry, és van az irodalom, és e két külön műfaj néhol találkozik, néhol lefedi egymást, néhol teljesen szétágazik, de mindkettő (bármilyen fiatal is az előbbi) kultúránk része, akár tetszik, akár nem.

Volt szó róla több vitában is, hogy szüksége volna a slamnek egy megfelelő szakmai recepcióra (hiszen, mint fentebb említettük, nem az irodalom köntöséből kibújt irányzatról van szó, hanem külön műfajról). A Slam.Pont-könyvsorozatnak semmiképpen nem ez az elsődleges célja, viszont hiánypótló hivatkozási alap lehet egy ilyen recepció beindításához. Ugyanis azon túl, hogy a könyvekben szereplő interjúk révén betekintést nyerhetünk a műfaj kiemelkedő művelőinek műhelytitkaiba, magánéletébe, hétköznapjaiba, küzdelmeibe és reményeibe, különböző nézeteibe a műfajt (és annak egyéb műfajokkal való viszonyát is) illetően, megtudjuk azt is, hogyan ütötte fel fejét és terjedt el a slam Magyarországon (és Erdélyben), és hol is tart ma; átfogó képet kapunk a műfaj sokszínűségéről, illetve belső működéséről is megtudunk egyet s mást: hogyan építkezik és bővül, hogyan lép tovább. Továbbá, minden interjú után olvasható néhány slam szövege is az interjúalanyoktól, de nem akármilyen tálalásban: a szövegek előtt-után, mellett olvasható egy-egy rövid komment a slammer részéről, amiben a slam-szöveg keletkezéséről és kontextusáról árul el pár dolgot (ami ugyebár a műfajon belül igencsak mérvadó szempontnak számít), illetve minden slammertől szerepel egy kiemelt szöveg a gyűjteményben, amit irodalomi elemzésnek vet alá egy irodalmi szaktekintély (az első könyvben Nádasdy Ádám, a másodikban Kálmán C. György elemzései olvashatók), és egy másik kiemelt szöveg, ami (részletekbe menően, szinte soronként) hivatkozásokkal, és a szemközti oldalon a slammerek magyarázó jegyzeteivel van ellátva – mindebből pedig az is világossá válik, hogy bár a slam nem (feltétlenül) irodalom, az is tud lenni, mert az előadás tud jó lenni, át tud jönni, és hatni tud a nagyközönségre úgy is, hogy abból nem látható át a szöveg teljes árnyaltsága és megkomponáltsága, nem teljesen érthető belső szimbólumrendszere, de (ha jó az előadás) mindenképpen érezhető annak (talán irodalmi erényeiből is adódó) ereje, tehát létezik olyan slam, amelynek a textusa vizsgálható irodalmi szempontok mentén is. Számomra ezért is érdekesebb kérdés (annál, hogy a slam irodalom-e vagy sem), hogy e két műfaj mit tud egymásnak nyújtani, miben tudja egymást előrevinni, adott esetben kiegészíteni.
Nincs könnyű dolga azoknak, akik elkezdték vagy majd elkezdik kidolgozni e műfaj recepcióját, és annak tájékozódási pontjait. Új műfajjal van dolgunk, ezért mindenképpen újfajta megközelítésre van szükség, amelynek tekintettel kell lennie a térbeli és időbeli kontextustól az adott tartalomig mindenre, ami meghatározza a slamet. De Csider István Zoltán és Pion István (és munkatársaik) Slam.Pontjai már erős alapul szolgálnak e megközelítéshez, ráadásul igencsak élvezhető, izgalmas, áttekinthető és (közvetlen stílusa révén) autentikus tálalásban. A beléjük fektetett komoly szerkesztői munkáról nem is beszélve.